Mennyi is 127 óra?

Utoljára ilyen hatást az Into the Wild című film váltott ki belőlem. Letaglózott, elbűvölt, megragadott, szóval ilyensmik. De lehet, hogy ezek a szavak nem is tudják megfelelően kifejezni, amit a film megnézése után éreztem. Ez ütött rendesen. Az utolsó néhány percben az a gondolat fogalmazódott meg bennem, hogy a kritikusok fogják meg a The Social Network filmzenéjét és dugják jó mélyre, oda ahová én gondolom. Mert ez simán megért volna egy Aranyglóbuszt. De ha nem is tüntették ki, de akkor is annyira jó filmzenéje van, hogy a fejemben, minden más filmzene emléke csak tücsökciripelésnek tűnik. Idegesítő, véget nem érő tücsökciripelésnek.

Igen, a 127 hoursról kezdtem itt regélni. Lehet, hogy kissé elfogult vagyok, de az ilyen típusú filmekért nagyon odavagyok. Ez pedig az adventure-drama. És annak is az a fajtája, amit az Into the Wild bemutat. Amikor a főhős veszi a hátizsákot és nekiindul a nagyvilágnak.
James Franco is ezt csinálja, bebújva Aron Ralston bőrébe. Egy sima hétvégi kirándulásnak indul a kanyonok közé, nem szólva senkinek, hogy majd egy szerencsétlen baleset révén 5 napot töltsön el egy kissebb szakadékban raboskodva. A történetről bőven sok ennyi is. Még annyi, hogy az elején találkozik két csajjal is, akiket elvezet az úticéljukhoz és közben szórakozást is biztosít nekik. De ezt az előzetes is elmondja. Kicsit talán a Buriedhez is hasonlítanám, azzal a hozzáfűzéssel, hogy a Buriedet szanaszét csócsálja és kiköpi, a zenéjével és hangulatával. (ami közös bennük, hogy a főszereplő egy helyen be van ragadva és a vacillálásokat, a személyes drámáját mutatja be a film)

A hangulat pedig egyedi dolog a filmben. Nem egyszemélyes drámát látunk, és ami fontos, a főszereplő nem megy át önmarcangolóba és önsajnálóba, hanem egy kevés humort is bevisz a szerencsétlen események sorozatába.
James Franco eddig nem igazán tartozott a kedvenc színészeim közé. Egy jó ideig szürke Spiderman gonoszként azonosítottam be, egyszer pedig láttam Trisztán szerepében, a 2006-os Tristan + Isolde-ben. Most azonban sikerült belopnia magát a szívemben, mert tényleg egy élő, színes karaktert volt szerencséje alakítani. Ezért is szeretem ezeket a filmeket, mert a végén inspiráló emberekről lehet tudomást szerezni.
Aron Ralston egy nem mindennapi figura, sajnos a könyvéről most hall a nagyvilág, a film sikere kapcsán. (amiből gondolom Danny Boyle-nak nem volt nehéz dolga egy jól kimunkált, kerek filmet rendeznie, mivel az alapanyag adva volt hozzá. De azért alapos munkát végzett szerintem és valamennyire kiköszörülte nálam a Slumdog Millionaire-es csorbát.)

A másik kredit pedig A.R. Rahmant illeti az epikus filmzenéért. (Oscart neki!)
A szereplőgárda a helyén volt, persze ez nem volt nehéz teljesítmény, ugyanis mindegyik színész minimális időt játszik, James Franco-n kívül. Külön kiemelném Clémence Poésy-t akinek a világsikert, a Harry Potter széria negyedik részében való szerepeltetése hozta meg, hogy most az utolsó kettőben is feltűnjön, Fleur Delacour szerepében. De jó látni, hogy nem veszett el a süllyesztőben a francia szépség, és ilyen nagy kaliberű rendezők is látnak benne lehetőséget, mint most Boyle. De House, etikus, néhány epizódban feltűnő orvosnője is itt van néhány képkocka erejéig, akit Amber Tamblynnak hívnak.

Aki egy idő után, vagy már az elején arra számít, hogy egy Bear Grylls túlélőmesére számít, az csalódni fog. Itt nincs olyan a képenyő felső sarkában, hogy Discovery Channel. :)

Egy film a kitartásról, lélekjelenlétről, de legfőképp az élni akarásról. Ez pedig normálisan adagolva, vigyázva, hogy ne menjen el a film valamilyen más irányba, nem brutális, nem nyálas. Egyszerűen megragadó.

Ez a film is méltóképp foglal helyet 2010 nagyjai között. Végre egy igazán megkapó alkotás. Még sok ilyent!