Ez az írás, a Gran Torino kritikával együtt, eredetileg a Filmtett kritikaíró pályázatára készült. A most közzétett Fehérlófia című animációról való írásom nem is kritika, inkább valamiféle elemzésnek mondanám. De mindenki döntse el maga, hogy tulajdonképpen mi is ez. Tudományosan egyáltalán nem releváns, mivel semmilyen irodalmat nem használtam fel ennek a bejegyzésnek a megírásában, csupán saját gondolatok, amik előjöttek bennem a film megnézése során.
„A szkíta, a hun, avar, s a többi
pusztai nép emlékének.”
Jankovics Marcell, méltán híres alkotásában ezeknek a felsorolt és ködbe burkolózó népek régi, letűnt monda és regevilágnak állít emléket, próbálja felidézni a történetet az akkoriak emlékezete szerint. Az animáció nem csak itthon tette tiszteletét akkoriban, hanem többek között Amerikába is eljutott, különböző külföldi és hazai díjakat is bezsebelve. A nem kevés túlzással absztraktnak is nevezhető animációt, többek között 1984-ben minden idők ötven legjobb rajzfilmje közé sorolták be Los Angelesben.
Jankovics Marcell munkássága nem ismeretlen a magyar néző számára. Hogy csak a Magyar Népmeséket említsük. A Fehérlófiában egy szimbólumokban és másodlagos jelentésekben bővelkedő audio-vizuális „orgiát” ad a nézőnek. Animációs film, mégis inkább a felnőtteknek szól. Néhol ijesztő és erőteljesen sötét hangulata, morbidnak tűnő hang és képhatása nem a legfiatalabb generációt célozza meg.
A történet egy mikrovilágnak is nevezhető térben játszódik, ami tulajdonképpen egy teremtéstörténetből kifejlődő fejlődéstörténetet mutat be kevés szereplővel. A kezdet kezdete után játszódnak az események, amikor is a Fehér Ló, akit Ősanyának is nevezhetünk, visszautal a régmúlt időkre, fiának, álomba szenderülés előtt mesélve el a történetet.
Egy tökéletes ősállapotból indul ki az egész. A világ királyának három fiáról van szó, akik megnősülnek. És itt, a bibliai teremtéstörténethez hasonlóan, az asszony az, aki világra szabadítja elzárt gonoszt, aki nem véletlenül jelenik meg sárkányok és kígyó képében.
A szereplők ugyanazok mindkét történetben. Egyfajta reinkarnálódás az egész. Az elpusztított királyfik születnek újjá a fogva tartott Ősanyától, hogy elinduljanak és beteljesítsék sorsukat, visszaállítva a világot a maga tökéletes valóságába. Tulajdonképpen Fehérlófiára hárul ez az emberpróbáló feladat: ő a harmadik, a különleges gyerek, aki huszonegy évig fejlődik, hogy legerősebbként útnak indulva, testvéreit csatlósként maga mellé véve induljon neki a kalandos útnak.
Miután az erőfitogtatás és a testvéreivel való küzdelem után ő lesz a vezető, egy cél vezérli őket: megtalálni az Alsó Világ bejáratát, és lemenve oda, kiszabadítani az ott raboskodó hercegkisasszonyokat. Útjukat a nem is annyira gonosz, inkább leckéztető szerepkört betöltő Hétszűnyű Kapanyányimonyóknak nevezett szerzet próbálja megnehezíteni, akiben mellesleg felismerhető a film elején megjelenő Ősatya. Akarata ellenére segít a főhősnek eljutni céljához, akinek egyedül kell bejárnia az alvilági utat.
A történet rövidsége ellenére sikerül valamelyest kidolgozni a főbb karaktereket is: Kőmorzsoló a földhözragadt, gyáva, esetlen figura, aki emiatt komikussá is válik. Vasgyúró a virtuskodó, hadaró, elszánt karakter, míg Fehérlófia az, aki megtestesíti a Jót és az Erőt.
Az alkotáson a mesebeli számmisztika mellett egy bizonyos hármasság vonul végig: a három főszereplő, a három feleség, a három sárkány, mint három ellenség. A háromfejű, a kőből levő ősember, a hétfejű, egy háborús fémfegyver ötvözet, (akinek buzogánya az atombomba, ami a visszadobáskor felrobban), míg a tizenkét fejű sárkány az urbanizálódó és modern társadalmat jelképezi, városként megjelenve. Ezek a jellemvonások adják a történet bizonyos szintű modernizálását, amiből egyenesen következik, hogy nem csak egy régi mondát próbál a rendező elénk tárni, hanem a jelenkornak szóló mondanivalóval öltözteti fel alkotását.
Ez a végigvonuló hármasság nem válik sablonossá a rajzfilm nézése során, mivel a rendező gondosan ügyel arra, hogy változatosan hozza a nézők elé a bizonyos szinten ismétlődő motívumokat. A sárkányok legyőzésében is mindig van valami új, valami más, ami egy bizonyos pluszt nyújt az előző történésekhez. Színvilágában és animálásában az alkotás hozza az úgynevezett „Marcelli” formulát: az egymásba olvadó vonalak, az egymásból kinövő rajzok mind az egyediséget sugározzák és a formai szimbolikának a pazar áradatát, viszi fel ezáltal a képernyőre.
Továbbá a zeneiség is nagy szerepet játszik a történet élvezetesebbé tételében, valami fenomenális dinamikát ad néhol a történéseknek. A narrációk, a karakterek hangjai négy személynek köszönhetők: két férfi és két női, kiemelten Szabó Gyula, a Magyar Népmesék narrátorának mély basszushangja teszi színessé a karakterek megszólalását.
A történet ismerőjének szerintem narrációs szöveg nélkül is teljesen érthető lenne a film és átjönne a mondanivaló, azonban ha ez hiányozna, akkor az archaikus nyelvhasználattal nem tudna megismerkedni a befogadó. Nem hosszú és komplikált mondatokat adnak a karakterek szájába, csupán olyan információkat, tartalmazó gondolatokat, amik fontos szerepet játszanak a történet előmozdításában, vagy hangulatának fokozásában.
Ez egy olyan alkotás, aminek mesés köntöse mögött korszakokon átívelő mondanivaló van. A magyar filmtörténet egyik kiemelkedő darabja, amit az ember fiának, lányának is látnia kell. És nem csak egyszer.
Szia,
VálaszTörlésNagyon örültem ennek a bejegyzésnek a blogodon, mert eddig attól tartottam, hogy talán téged is elsodort az anglománia(pl: "Miért vagyok annyira a magyar szinkron ellen?"-re utalva), de örömmel látom, hogy ez nem igaz, sőt ellenkezőleg te nagyon is hű maradtál a gyökereidhez, ami úgy gondolom nem lehet kőnyű a te szakmádban
Csak így tovább.
Ne érts félre, nem vagyok angol-mániás attól, hogy eredeti hanggal nézem a filmet. Csupán úgy gondolom, hogy mindent úgy érdemes megnézni, ahogy azt eredetileg csinálták. Vagyis az angolt angolul, a magyart magyarul. Ettől függetlenül igényes és jó magyar filmmel semmi sem ér fel. És hál' Istennek az is elég sok van. :)
VálaszTörlés