Filmajánló: Goodbye Lenin!

Időnként többen is fordulnak hozzám, hogy ajánljak nekik valami jó filmet. Ennek most írott formában teszek eleget, hátha néhányatoknak meghozom a kedvét egy szórakoztató, de mégis elgondolkodtató alkotáshoz, amit én is nemrégiben néztem meg.

 A Goodbye Lenin! az ajánlott alkotás, amit az európai, pontosabban a német filmiparnak, valamint Wolfgang Becker rendezőnek köszönhetünk. A film nagyszerűségét bizonyítja a bezsebelt díjak tömkelege, valamint az a tény, hogy megjelenésekor az egyik legnépszerűbb film volt hazájában.

Ez a film is, a Mások életéhez hasonlóan (Das Leben derAnderen) az NDK (Német Demokratikus köztársaság) világát hozza el a néző elé, pontosabban a változások időszakát, ami immár több mint 20 éve következett be, tehát nem is áll olyan távol sem ideológiailag, sem történelmileg. 

A történet a fiatal Maxról és édesanyjáról szól, valamint a keletnémet szocializmusról és annak megdöntéséről, jelentős történelmi hűséggel. A párthű édesanya szívinfarktust kap, amikor fiát a tüntetők soraiban véli felfedezni. A rendszerváltást kómában alussza át, majd több mint egy fél év múlva felébred, amikorra már minden megváltozott. Az orvos azonban a fiú lelkére köti, hogy ne tegye ki édesanyját olyan intenzitású hatásnak, ami újból szívinfarktust eredményezhet, mert az édesanya számára ez végzetes lehet. Ezt a fiú úgy fogja fel, hogy nem szól édesanyjának a rendszerváltásról, mivel aktív és hithű párttagként az anyának biztosan sokkhatás lenne a változás. Ezért hát hazugságokból várat épít, egy mini NDK-t varázsol a beteg szobájába, hazugságok árán tartva fenn a látszatot. Természetesen a film ennél sokkal többről szól, képi és zenei világa pedig lenyűgözi a nézőt.

A majdnem kétórás film minden egyes perce szórakoztat, visszarepít ebbe a letűnt korba, amit nagyon sokan csak hírből ismerünk.

Ezt a filmet mindenkinek ajánlom, aki egy kis tartalmas szórakozásra vágyik.

Mások élete

2006. A Prison Break nevű sorozatnak köszönhetően ekkoriban kezdtem eredeti szinkronnal és magyar felirattal filmet nézni. Ekkortájt kezdett szélesedni olyannyira a látóköröm, hogy már nem csak a Hollywood-i kommerszek kezdtek érdekelni. Ekkoriban már beszédtéma volt a kommunizmus, volt egy kevés rálátásom a dologra, szüleim és mások beszámolói, történetei alapján. És azóta is érdekel a téma, a A tanú óta akármikor megnézek egy filmet a kommunizmusról, novellákat is szeretek róla olvasni. Ez nem azt jelenti, hogy rajonganék érte, egyszerűen meg akarom minél részletekbe menően ismerni azt a korszakot, amelynek csillaga nem sokkal a születésem után áldozott le.

De mit akarok ebből az egészből kihámozni. 2006-ban adták ki Németországban a Das Leben der Anderen című remekművet, hogy aztán egy évre rá begyűjthesse a neki kijáró aranyszobrocskát a legjobb idegen nyelvű film kategóriában. (és persze sok más egyéb díjat is). Kellett azonban 5 év, hogy én is eljussak ehhez a filmhez. (direkt nem úgy írtam, hogy a film kellett eljusson hozzám. Ez a szóhasználat szerintem, elég jól kifejezi napjaink filmekhez való hozzájutását).
Szóval néhány magyar, kommunizmusról szóló filmen "megedződve" (A tanú, Csocsó, avagy éljen a május elseje, Sose halunk meg) ideje volt egy kicsit belenézni más ország ugyanilyen rendszerébe, ez esetben a kelet-német szocializmusba. Ja és a The Wall-t szinte kifejeltettem, holott az eddig látottak közül van egy bizonyos monumentum benne, ami közös a tárgyalt alkotással.

Nem hiszem, hogy valótlanságot mondanék azzal, hogy Németország történelmi kontextusának hallatán sokaknak a Hitler és a náci birodalom ugrik be. Mi más? Ez kavart a legnagyobb port, ezt szajkózza egy csomó történelmi film, tanulmányok, emlékezések és még sorolhatnánk. De ott volt a Vasfüggöny korszaka is, amikor a Kelet és Nyugat közti határ éppen a német fővárosban húzódott egy fal formájában, kettéosztva az országot. Nem akarok történelmi fejtegetésbe belemenni az írásommal, csupán a kontextus meglebbentése érdekében tartottam fontosnak leírni ezt a tényt.
Szóval 1984-ben, az NDK-ban járunk. Virágzik a szocializmus. A felvezető képsorokban egy sajátos kihallgatási módszernek lehetünk tanúi. Később kiderül, hogy ezt még a felsőoktatásban is tanítja a szakértő, hangfelvétellel illusztrálva módszerének sajátosságát, megkérdőjelezhetetlenül.
Innen tér rá a film, a kihallgató tiszt személyétől, a híres színdarabíróra, akiről néhány fejes úgy gondolja, hogy nincs minden rendben vele, ezért megfigyelés alá kell vonni. Emberünk, akinek nevét a filmben egyszerűen HGW-ként rövidítik, megkapja a megbízást, hogy poloskázza be az író lakását, hogy jelentések formájában nyomon követhessék a célszemély életét, várva, hogy valami meggondolatlanságot tegyen, amiért bekasztnizhatják, vagy még rosszabbat tehetnek vele.

Adva van tehát a megfigyelést végző precíz tiszt, akinek nincs humorérzéke és a pártba vetett hite látszólag olyan szilárd, hogy azt még a Fennvaló sem tudná megingatni benne. Úgy gondolom, hogy ő a legkimunkáltabb karakter az alkotásban. (a színész, Ulrich Mühe, sajnálatos módon 2007 júliusában gyomorrák következtében elhunyt)
De nem csak ez a tényező adja a nagyszerűségét a filmnek. Maga az akkori korszak bemutatása szerintem briliáns. A régi, szocialista bútorok, eszközök, ruhák és autók, amik akkoriban mind csúcstechnológiának számítottak, a legvalóságosabban adják vissza a kor hangulatát, még ha a film jóval ezután készült.
És az egész megfigyelősdi is profi módon tükrözi a szocialista gondolkodásmódot, a terrort, a szólásszabadság hiányát, a megfigyeléstől való félelmet. Ez így mind szépen és jól működött volna a történet során, ha a megfigyelő nem gondol egy nagyot és lassan az érzelmei hatására, másként nem kezdi látni az ügyet, azzal a kockázattal élve, hogy itt nem csak az általa megfigyelt személy bukhat, hanem ő is, ha nem végzi az elvárásoknak megfelelően a munkáját.

De ahogy az ilyen történetekben lenni szokott a rendszer nem tökéletes, valaki csak elszólja magát, csak tesz valami olyant, amitől a párt a fejét fogja, bosszúságában. Főleg, ha nem tudják visszavezetni a gyanúsított személyre. (itt nincs kirakatper és bizonyíték nélküli lecsukás). Itt a megfigyelés a lényeg, abból a nézőpontból, hogy a megfigyelt személy még csak nem is gyanakszik erre a tényre.
Összességében egy hatalmas mű ez a film az én (de nem csak) meglátásom szerint. Mondjuk sokkal jobban működött, volna, ha tényleg abban a korban készül. (ahogy a Tanú például). De így is hatalmas.
Ja és a rendezőről elfelejtettem írni. Florian Henkel von Donnersmarck. Legutóbb a The Touristot (Utazó - Deppel és Jolieval) szabadította a világ multiplexeibe. Erről lehet hideget, meleget olvasni világhálószerte. Valószínű, hogy kihagyom, megvárom, amíg a rendező a Mások életéhez hasonlóan valami nagyszerűvel meg nem örvendeztet a közeli, vagy távoli jövőben.