Clint Eastwood már sok mindent adott a világnak. Emlékezetes alakítások, figurák, akik már bevonultak a filmtörténelembe, nem utolsósorban kiemelkedő rendezések. Ő már Hollywood nagyöregje, aki ennyi év után is tud ütős és új dolgokat hozni a mozik kínálatába.
Nincs ez másképp a 2008-ban kiadott Gran Torino című drámájával sem, aminek a főszerepét is elvállalta, a szóbeszéd szerint utolsó színészi alakítását víve a vászonra. Ettől függetlenül még lankadatlan lelkesedéssel rendez a mai napig, immár nyolcvan évesen.
Így hát a Gran Torino-ban magára ölti Walt Kowalski szerepét, a megkeseredett Koreában harcolt veteránét, akinek elege van a családjából, és aki megözvegyülése után egyfajta kisebbségi olvasztótégelybe csöppen bele, köszönhetően annak, hogy új szomszédokkal gazdagodik: keleti családokkal, mondhatni nemzetségekkel. Walt az a személy, akinek egyre mennek a „sárgák” mivel annakidején parancsra gyilkolta halomra a fajtájukat. Ez a tény egyfajta közömbös rasszizmussal tölti el szomszédjai irányába.
Mivel családjára nem számíthat, a papot, aki beszélgetni szeretne vele, lekoptatja kemény szavaival, ezért a történetvezetés megkívánja, hogy újdonsült szomszédjaival konfrontálódjon előbb utóbb. Végül a magába zárkózó szomszéd Thao bizonyítási vágya eredményezi a kapcsolatba kerülést az öreggel: megpróbálja ellopni Kowalski 1972-es Ford Gran Torinóját. Ezzel azonban még nincs eléggé felvezetve a bonyodalom. Tulajdonképpen akkor veszi kezdetét, amikor Walt, puskával a kezében zavarja el területéről a szomszédból átmenő suhancokat, akik nem akarnak leszállni Thaoról. Itt válik hőssé a szomszédság szemében az öreg Walt. Azonban az ázsiai népek nem akarják megérteni, hogy ő csupán azt szeretné, ha mindenki békén hagyná őt.
Ha jól megnézzük, van egy fő konfliktusszál, ami meghúzódik a történetben, de vannak mellette kisebb-nagyobb összetűzések, amikben a rendező megpróbál minél kevesebb erőszakot bemutatni. Hagyja, hogy a feszültség ott vibráljon a levegőben, de sosem megy el addig, hogy véres párviadalba torkolljon a néha-néha meglengetett stukkerek elővillantása.
A főszereplő karaktere igazán, a mellékszereplők fényében csúcsosodik ki leginkább: a hozzájuk való viszonyulásban lehet megfigyelni a karakterfejlődést. Itt most lehetne azzal is vádolni az alkotást, hogy túlságosan Eastwood központú, de épp ez a lényeg. A film az általa megformált személyről szól.
És el kell mondani: brilliánsan hozza a karaktert. Talál hozzá. Bár nem igazán tudjuk, hogy milyen ember ő a valóságban, de itt határozottan el tudott adni nekünk egy, az életébe belefásulni kezdő öregembert, akinek a hangja érces a keserűségtől, és aki szavak helyett csak egyet köp a földre, és ez meghatározza a teljes hozzáállását a dolgokhoz. Köszöni szépen, ő jól megvan, a legnagyobb vágya pedig az, hogy ha már egyedül maradt, akkor hagyják őt békén, hogy nyugodtan rágyújthasson és sörözhessen a saját teraszán, öreg kutyája társaságában.
A szomszédok azonban megzavarják ezt a majdnem idilli nyugalmat, és Waltnak egy idő után be kell látnia, nem lehet a kialakult kalamajkát egyetlen kézmozdulattal, adott esetben a fegyverrel való fenyegetéssel megoldani. Lassan meglágyul a szíve, olyan dolgokat tesz, amikre senki sem számítana.
Egy olyan kultúrát kezd lassan megérteni, amit azelőtt adott esetben egy megvető legyintéssel leírt volna. Rájön, hogy ezek az emberek közelebb állnak hozzá, mint gondolná, főként, hogy olyan dolgokat is kap tőlük, amit ő is kedvel. Elfogadja a segítséget, amit kap, mert rájön, hogy sokkal könnyebben is boldogulhat. Ez persze nem önző érdek, ő is nyújt valamit cserébe. Egy életet próbál felépíteni.
A történet pedig megy a maga útján, néha kissé lelassulva, kiemelve a fontos részeket. És mindig akkor üt be a ménkű, amikor az ember a legkevésbé számít rá, ez Clint Eastwood alkotására is határozottan érvényes. Ott lóg a levegőben a vészjósló feszültség és a kellő időben tör elő, rázúdítva a nézőre a baljós események sorozatát.
A filmről elmondható, hogy egyfajta hattyúdal. A főszereplő hattyúdala, aki teljesen másként jelenik meg a film végén, és olyan értékeket tud felvonultatni, amikkel nem rendelkezett a történet kezdetén. Továbbá a történetben is elég potenciál van, és fontos társadalmi kérdéseket is feszeget, többek között az Egyesült Államokba való bevándorlás kérdését és a bandarivalizálásokét. Egyfajta mai társadalomábrázolás a film, ami a peremről, a kertvárosok széleiről, a lepukkant negyedekről hozza át a képet a világnak. Amikor egy nyugodt kisváros is veszélyes hellyé válhat. És ez Amerika egyik aktuális problémája a sok másik mellett.
Végezetül, bátran ki lehet jelenteni Eastwood filmjéről, hogy ismét nagyot alkotott, olyan szálakat tudott megpengetni, amik fókuszálnak valamire. Életszagú alkotása maradandó lesz.
Végül pedig mindenki megkapja, amit szeretett volna: a pap a gyónást, a főszereplő a kiengesztelődést. És persze a néző is elégedetten állhat fel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése