Spartacus: Vért és cirkuszt a népnek! (folytatásos bejegyzés) I. rész

Vannak bizonyos legendák, híres személyek, akiknek neve fennmaradt a történelem során, mítoszok, elbeszélések, mondák ködében, amiknek megjelenítésében csak az ember képzelőereje szabhat határokat. Ilyen például Artur király legendája, aminek mi is ki tudja már hány mozis, tévés feldolgozását ismerjük, legújabb ebből a nemrégiben rajtolt Camelot sorozat.

Nem kell szörnyülködni, hogy milyen gyenge a vér a '60-as években. Itt csak befestették a főszereplőt, demonstráció céljából

Bejegyzésem azonban a Krisztus előtti korszak egyik jelképessé vált Róma ellenségről, nevezetesen Spartacusról szól. Nem fogok itt történelmi fejtegetésekbe belemenni, csupán az általam ismert és nézett filmek sorozatok alapján szeretnék egy nyilvános véleményt kialakítani a legendás hős karakterének képernyőre álmodásáról és ennek kivitelezéseiről. A napokban sikerült sort kerítenem az 1960-ban bemutatott, Stanley Kubrick és Anthony Mann által rendezett Spartacusra, Kirk Douglas főszereplésével. Véleményem szerint ez a Spartacus film, egy biztos haladás a Ben-Hur (1959) kitaposott útján jár, és bár egy évvel később vagyunk, kosztümös-történelmi drámaként "csupán" 4 Oscar díjat sikerül bezsebelnie az előbbi 12-jéhez képest. (ezt a 4 et pedig 6 jelölésből sikerült beváltania.)

Az akkori kor trendjére szabva, természetesen igazodik a normákhoz, amik elfogadottak voltak. Bár filmtörténetileg hiányos és cseppet sem releváns a tudásom, mivel ezen sorokat is csak személyes következtetéseimként gépelem, de úgy gondolom, hogy a film célja nem volt az erkölcsösség és a brutalitás határain túl való merészkedés. Kosztümös történelmi drámaként, középen szépen kettévágva, nagyon sok statisztát és szereplőt felvonultatva próbálja meg bemutatni a felszabadult rabszolga hőseposzát, nem feltétlenül hiperbólák használatával, hanem a józan ész és gondolkodás határain belül. És természetesen a kor sajátosságait magára öltve. A több mint háromórás játékidő is kedvét szegheti a nézőnek attól, hogy ő is megnézze, pláne, ha nincs oda a már klasszikusnak számított alkotásokért. De akinek bejön ez a műfaj és a klasszikusokat is szereti, annak igazi csemege lehet az alkotás, pláne, ha ez még kimaradt a megnézésre váró híres alkotások közül.

A film nem a látványos gladiátorharcokra megy rá, hanem Spartacus jellembeli kidomborítására, mint a szabadság eszméjének tisztaszívű és rettenthetetlen szellemű eszményképére, aki ösztönösen, mindenféle előzetes tervezés nélkül robbantja ki a híressé vállt rabszolgalázadást. A játékidő több mint kétharmada a lázadás utáni eseményekkel, ennek következményeivel foglalkozik, nem kis szerepet szentelve a háttérben folyó római módon történő ármánykodásnak, amiből jelen esetben hiányzik a tőrök csillogása és a vér látványa. Szinte minden csak szavakban intéződik el. A film végén láthatunk csak úgynevezett nagyobb csatajelentet, amelynek bemutatásakor szintén megkímélik a nézőt a vér látványától. (egyetlen véres rész van, amikor Spartacus lecsapja egy római katona karját, amiből két ágban is spriccolni kezd a vér - ezt is mindössze pillanatokig mutatják) Természtesen hősiesen megjelenik a testvériség, az összetartás kérdése is, ami ezúttal nem a kereszténység nemes eszméi, hanem csupán a szabadság kivívásának akarásának apropójaként szolgál a hősies tettek megalapozásaként.

Spartacus az, aki vesztesen kerül ki a csatából, mégis győztes marad. Neve legendává válik először Róma, majd világszerte, utodóda pedig a film tanúsága szerint szabad emberként élhet, nincs rabszolgaságra predestinálva.
Természetesen, hőseposzról lévén szó nem marad ki a filmből a szerelem majdhogynem idillikusnak számító megjelenítése sem, ami egyrészt motivációt szolgáltat a főhősnek, másrészt színessé teszi az adott történetet, mindenféle felesleges szexjelenet nélkül.

(folyatása következik...)

Figyelem! A király beszél...

Úgy voltam a King's Speech-el, hogy már a könyökömön jött ki, amíg nem láttam. Mert, hogy Oscar szezon van, így boldog, boldogtalan, szakértő és nem hozzáértő, többek között ezen köszörüli a nyelvét. Most én is ezt teszem, abszolút nem hozzáértő módjára, megpróbálva csak a benyomásaimra szorítkozni. Nem kell mondjam, hogy 12 Oscarra jelölték, azt sem, hogy a BAFTA és egyéb filmes díjkiosztók elismeréseiből bezsebelt már jónéhányat. Egyszóval ő most az üdvöske, a britek természetesen imádják, gondolom a világ többi része is elismeréssel szól róla. Majd az Oscar gála után kiderül.

A történet számomra már lerágott csont volt, az előzeteseknek és a kritikáknak köszönhetően. Igaz történet, ami VI. György király beszédproblémájáról szól. Na és persze annak kiküszöböléséről és az ezzel járó személyes drámákról. Az első pozitívum, ami a film kapcsán engem ért, az Helena Bonham Carter volt. A nem éppen szépségéről, hanem karakterességéről elhíresült színésznő korábbi alkotásait, az ezekről alkotott színészi képet el lehet felejteni, mert itt nem az a feketehajú, komor hangulatot árasztó, hullaarcú hölgyemény köszön vissza, hanem egy kedves középkorú királyné, aki bármit megtenne azért, hogy férjét boldognak, kiegyensúlyozottnak lássa.

És itt jön be a képbe Geoffrey Rush (a nagyközönség a Karib tenger kalózai Barbosszájaként ismeri, de emellett vannak még emlékezetes alkotásai) karaktere, Lionel, aki mindenféle diploma és tanulmányok nélkül  nagy hírnévvel rendelkező, úgynevezett beszédtechnikus, aki vállalja azt a feladatot, hogy a királyt kigyógyítja a dadogásából.

Ami még nagyon tetszett, az a királyság, intézményének bemutatása,  mint legfelsőbb hatalom, amit senki sem próbál megvétózni. Ezért is működik szerintem ma is sikeresen Nagy Britanniában (szándékosan írtam, nem akarva ismételni a ... szavakat) a királyság intézménye.
Mindenki hajlong, élteti a királyt, amikor betoppannak valahová, akkor őszinte tisztelet veszi őket körül.
A beszédtechnikus, Lionel személye pedig azért sikerült nagyon jóra, mivel ezeket a formaságokat ő teljesen felrúgja, hogy terápiája révén közelebb férkőzhessen a későbbi király belsejéhez, személyéhez, becenevén szólítva őt.

A következőkben Körössy Andrea kritikájából idéznék néhány sort, amik elsősorban nagyon jól jellemzik az alkotást, másodsorban egyetértek, harmadsorban pedig nem akarom őt ismételni. (A teljes cikk ITT olvasható)

A The King’s Speechben talán az a legjobb, hogy szándékosan kerüli a hatásvadász jeleneteket. A koronázás, a háború, bombázások, lerombolt terek, nagyszabású partik és öltözetek – mind-mind hiányoznak a filmből. A hangsúly nem azon van, ami odakint, a nagyvilágban történik, hanem ami odabent, valahol a királyi szív környékén zajlik. A külső háború ezúttal csak a belső harcok kihangsúlyozását szolgálja, a főszereplőnek nagyobb és komolyabb csatát kell vívnia önmagával, mint bármely nemzetnek akármelyik frontvonalon.

Na, akkor erről van itt szó. Több szót nem érdemes erre a filmre fecsérelni.
Tom Hooper rendező bácsi érti a dolgát, tudta mire lesznek vevők a kritikusok, bravúros színészi gárdát toborzott össze, a megfelelő történetre csapott le és ezt jól tudta kivitelezni. Meg kell nézni, eldönteni, hogy miben érdemel és miben nem díjat. A színészi alakítások kitűnőek, a történet magával ragadó, satöbbi satöbbi. Hajlongás, pukedlizés, taps úgy a filmnek, mint a rendezőnek és a színészeknek, nem utolsósorban pedig e sorok írójának :)