2011. február 28., hétfő

83. Oscar gála: győzött a papírforma

Én vagyok a király idén! Ugy-e?
Akit nagyon érdekelt az Oscar-díj téma, az már informálódott innen-onnan, tudja, hogy kik a nyertesek, esetenként melyik filmek azok, akik az idei díjátadó vesztesei voltak. Jelenlegi bejegyzésemben nem hírként szeretném közzé tenni a győztesek listáját, hanem, ahogy a Golden-Globe-nál is tettem, a tippelős bejegyzésem alapján szembesítem magam, azzal, amit szerettem volna, azzal ami tulajdonképpen történt.
ITT az előzmény, a tippjeim, amiket még a nominációk kihirdetésekor tettem én is közzé a blogon.

A győztesek teljes listája (jelöltestől, mindenestől) ITT nézhető meg.


A díjazottak névsora:(sg.hu)

Legjobb film: A király beszéde... én megmondtam :P (és nem csak én)

Legjobb rendező: Tom Hooper (A király beszéde)... na itt Fincherre adtam a voksomat, nem gondolva bele, hogy ezt is viheti a brit alkotás rendezője

Legjobb női főszereplő: Natalie Portman (Fekete hattyú)... bejött a papírforma. Ennek örülök.

Ezt megérdemeltem...

Legjobb férfi főszereplő: Colin Firth (A király beszéde)...csakis

Legjobb női mellékszereplő: Melissa Leo (The Fighter - A harcos)... azér volt itt még pár ehhez hasonló, vagy ennél jobb alkotás, amikor a mellékszereplő hölgyemény jobban tündökölt a szerepben. Én Hailee Steinfeldre adtam a voksom (True Grit), de Jacki Weavernek is szívesen láttam volna a kezében az arany szobrocskát. Kicsit keserű szájízzel de na.

Legjobb férfi mellékszereplő: Christian Bale (The Fighter - A harcos)... terrrrmészetesen

Legjobb adaptált forgatókönyv: The Social Network - A közösségi háló (Aaron Sorkin)... bár ebben a kategóriában ez volt a legesélyesebb, én mégis a 127 Hours adoptált forgatókönyvét szerettem volna díjazottként látni

Legjobb eredeti forgatókönyv: A király beszéde (David Seidler)... nálam az Inception forgatókönyve volt a nyerő

Legjobb animációs film: Toy Story 3... bár ezt tettem meg tippemben, mégis szerettem volna, ha valamelyik másiknak adják, csak a változatosság kedvéért is. (szerintem túlságosan felfújták a Toy Story-t, a How To Train Your Dragon sokkal eredetibb volt

Legjobb idegennyelvű film: Egy jobb élet (Denmark)... én a Biutifulra gondoltam (Mexikó)
Legjobb élőszereplős rövidfilm: God of Love (Luke Matheny)

Legjobb animációs rövidfilm: The Lost Thing

Legjobb dokumentumfilm: Inside Job (Charles Ferguson and Audrey Marrs)

Legjobb rövid dokumentumfilm: Strangers No More (Karen Goodman and Kirk Simon)

Legjobb művészeti rendezés: Alice Csodaországban (Robert Stromberg, Karen O'Hara)

Legjobb operatőr: Eredet (Wally Pfister)...ez is bejött

Legjobb vizuális effektusok: Eredet (Paul Franklin, Chris Corbould, Andrew Lockley and Peter Bebb)...engem jobban lenyűgöztek az új Harry Potter film vizuális effektusai. Bár egy pillanatig sem volt semmi esélye az Oscarra.

Legjobb vágás: The Social Network - A közösségi háló (Angus Wall and Kirk Baxter)... hát na. ezt is eltaláltam... :P
Legjobb eredeti kísérőzene: Social Network - A közösségi háló (Trent Reznor and Atticus Ross)...jobban szerettem volna ha ebben a kategóriában a 127 Hours zenéje diadalmaskodik

Legjobb eredeti betétdal: Toy Story 3 - We Belong Together (Randy Newman)...127 Hours, If I Rise volt a tippem

Legjobb hangkeverés: Eredet (Lora Hirschberg, Gary A. Rizzo and Ed Novick)... itt a Social Network volt nálam a nyerő, nem tudom miért

Legjobb hangvágás: Eredet (Richard King)... tippem a Tron Legacy volt.Csak.

Legjobb maszk: A farkasember (Rick Baker and Dave Elsey)...Barney's Version. Azért tippeltem erre, mert nem gondoltam volna, hogy a Wolfmant méltatnák Oscarral. Tévedtem. Meglepetés volt.

Legjobb jelmez: Alice Csodaországban (Colleen Atwood)...Le mertem volna fogadni, hogy a Király Beszéde kosztüm kategóriában is győzni fog. Tévedtem.

Tehát a 19 tippemből összesen 7 jött be.


Há' ember, de szarul tippelsz... De legalább azt tudtad, hogy én is kapok szobrot idén!


Voltak még a közvélemény kutatásaim is. Azért a többes szám, mivel a szavazást, miszerint olvasóim véleményét kikérve, hogy kinek adnák a legjobb filmnek járó Oscar díjat, elrontottam, kihagyva a legnagyobb esélyest, a Király Beszédét a lehetséges válaszok közül. Ezt úgy próbáltam kompenzálni, hogy új szavazást tettem, ki azzal a címmel, hogy személyes vélemény alapján megérdemli-e a Király beszéde a legjobb filmnek járó díjat. Mivel gondolom a két szavazás között átfedések is lehetnek, ezért külön tárgyalnám őket. Bizonyos szempontból érdekes dolgot szült ez a tény, hogy kihagytam a legesélyesebbet, így azt tudhattam meg ebből a felmérésből, hogy kinek adnák rajta kívül a díjat az olvasók. 33 szavazatból ez derült ki:

127 Hours: 4 szavazat
Black Swan: 6 szavazat
The Fighter: 1 szavazat
Inception: 15 szavazat
The Kids Are All Right: 0
The Social Network: 6 szavazat
Toy Story: 0
True Grit: 1 szavazat
Winter's Bone 0


Mi vagyunk az idei legnagyobb győztesek


A második szavazásból az derült ki, hogy 15 emberből 10-en érezték úgy, hogy a Király beszéde megérdemelten kapná a legjobb filmnek kijáró elimerést, míg 5-en voltak az ellenkező véleményen. 

Érdekes volt az idei év is, olyan szempontból, hogy voltak elég durva ignorálások, és a nagy győztes mellett a nagy vesztest emelném ki: a True Gritnek 10 nominációból egyet sem sikerült díjra váltania. Továbbá fájlalom, hogy sem a 127 Hours, sem a Winter's Bone nem tudott egy díjat sem bezsebelni. Úgy gondolták, hogy Danny Boyle filmje már 2008-ban megkapta a neki járó elismeréseket. Szerintem. Ez van, ezt kell szeretni. (Natalie Portman is ezt mondja :))


A képek a hvg.hu Nagyítás fotógalériájából származnak.

Spartacus: Vért és cirkuszt a népnek! (folytatásos bejegyzés) I. rész

Vannak bizonyos legendák, híres személyek, akiknek neve fennmaradt a történelem során, mítoszok, elbeszélések, mondák ködében, amiknek megjelenítésében csak az ember képzelőereje szabhat határokat. Ilyen például Artur király legendája, aminek mi is ki tudja már hány mozis, tévés feldolgozását ismerjük, legújabb ebből a nemrégiben rajtolt Camelot sorozat.
Nem kell szörnyülködni, hogy milyen gyenge a vér a '60-as években. Itt csak befestették a főszereplőt, demonstráció céljából

Bejegyzésem azonban a Krisztus előtti korszak egyik jelképessé vált Róma ellenségről, nevezetesen Spartacusról szól. Nem fogok itt történelmi fejtegetésekbe belemenni, csupán az általam ismert és nézett filmek sorozatok alapján szeretnék egy nyilvános véleményt kialakítani a legendás hős karakterének képernyőre álmodásáról és ennek kivitelezéseiről. A napokban sikerült sort kerítenem az 1960-ban bemutatott, Stanley Kubrick és Anthony Mann által rendezett Spartacusra, Kirk Douglas főszereplésével. Véleményem szerint ez a Spartacus film, egy biztos haladás a Ben-Hur (1959) kitaposott útján jár, és bár egy évvel később vagyunk, kosztümös-történelmi drámaként "csupán" 4 Oscar díjat sikerül bezsebelnie az előbbi 12-jéhez képest. (ezt a 4 et pedig 6 jelölésből sikerült beváltania.)

Az akkori kor trendjére szabva, természetesen igazodik a normákhoz, amik elfogadottak voltak. Bár filmtörténetileg hiányos és cseppet sem releváns a tudásom, mivel ezen sorokat is csak személyes következtetéseimként gépelem, de úgy gondolom, hogy a film célja nem volt az erkölcsösség és a brutalitás határain túl való merészkedés. Kosztümös történelmi drámaként, középen szépen kettévágva, nagyon sok statisztát és szereplőt felvonultatva próbálja meg bemutatni a felszabadult rabszolga hőseposzát, nem feltétlenül hiperbólák használatával, hanem a józan ész és gondolkodás határain belül. És természetesen a kor sajátosságait magára öltve. A több mint háromórás játékidő is kedvét szegheti a nézőnek attól, hogy ő is megnézze, pláne, ha nincs oda a már klasszikusnak számított alkotásokért. De akinek bejön ez a műfaj és a klasszikusokat is szereti, annak igazi csemege lehet az alkotás, pláne, ha ez még kimaradt a megnézésre váró híres alkotások közül.

A film nem a látványos gladiátorharcokra megy rá, hanem Spartacus jellembeli kidomborítására, mint a szabadság eszméjének tisztaszívű és rettenthetetlen szellemű eszményképére, aki ösztönösen, mindenféle előzetes tervezés nélkül robbantja ki a híressé vállt rabszolgalázadást. A játékidő több mint kétharmada a lázadás utáni eseményekkel, ennek következményeivel foglalkozik, nem kis szerepet szentelve a háttérben folyó római módon történő ármánykodásnak, amiből jelen esetben hiányzik a tőrök csillogása és a vér látványa. Szinte minden csak szavakban intéződik el. A film végén láthatunk csak úgynevezett nagyobb csatajelentet, amelynek bemutatásakor szintén megkímélik a nézőt a vér látványától. (egyetlen véres rész van, amikor Spartacus lecsapja egy római katona karját, amiből két ágban is spriccolni kezd a vér - ezt is mindössze pillanatokig mutatják) Természtesen hősiesen megjelenik a testvériség, az összetartás kérdése is, ami ezúttal nem a kereszténység nemes eszméi, hanem csupán a szabadság kivívásának akarásának apropójaként szolgál a hősies tettek megalapozásaként.

Spartacus az, aki vesztesen kerül ki a csatából, mégis győztes marad. Neve legendává válik először Róma, majd világszerte, utodóda pedig a film tanúsága szerint szabad emberként élhet, nincs rabszolgaságra predestinálva.
Természetesen, hőseposzról lévén szó nem marad ki a filmből a szerelem majdhogynem idillikusnak számító megjelenítése sem, ami egyrészt motivációt szolgáltat a főhősnek, másrészt színessé teszi az adott történetet, mindenféle felesleges szexjelenet nélkül.

(folyatása következik...)

Danny Boyle filmízelítő

Amíg várom, összesítem, leírom, meglovaglom az Oscar díjazottainak listáját, addig itt egy kis ízelítő Danny Boyle eddigi filmjeiből. Remélem, hogy a 127 Hours sem marad díjazatlanul :)

2011. február 26., szombat

Oscar jelölt összefoglaló videó

Na még egy kis pukkasztás a How It Should Have Ended produkciótól. Lényegretörő.

2011. február 25., péntek

Natalie Portman sírdogál

A kimaradt jeleneteken (filmklub blog) találtam. Zenei aláfestés természetesen: Aerosmith:Crying. Szerintem aranyos, amikor sír :) Mármint talál a színésznői imidzséhez.

2011. február 24., csütörtök

MirrorMask: a nem mindennapi fantasy

Elképesztő milyen filmeket nem láttunk még. A Stardust keresgélésem kapcsán belebotlottam Human (filmbuzi) kritikájába, aki utalt egy még régebbi írására, ami a MirrorMaskról, magyar címén a Tükörálarcról szólt. (ITT lehet elolvasni)
Akkor eldöntöttem, hogy látnom kell ezt a filmet. Egyrészt mert fantasy és nem is akármilyen. A bejegyzés, lényegretörően jellemzi a filmet, elmondja a legfontosabb jellegzetességeit.

Egy szürreális, elvont, álomvilágban játszódó fantasy, amelynek főszereplője Helena, akinek küldetése megszerezni a tükörálarcot, hogy ennek segítségével visszajuthasson a saját világába, ahonnan a történet elején elindult. A story tulajdonképpen elég sablonos fantasykban megszokott történet, egy út, amit végig kell járnia a főszereplőnek, segítőkkel, ellenségekkel, meghasonulások, árulások és felejthetetlen pillanatok közepette.

Ezzel szembesülhetünk többek között az Óz a Nagy Varázslóban, Narnia Krónikáiban, a Csillagporban és még lehetne sorolni.
Azonban az ismert történet mellett, olyan eredeti, ötletes, egyedi megvalósításokkal, kivitelezésekkel találkozhatunk a filmben, hogy az állunk leesik, ahogy Human is mondta. Bár szerintem két egyedi csoportra osztható az erre reagálók száma: azokra, akik rajonganak érte és a hatása alá kerülnek, továbbá azokra, akiknek az elméje nem képes befogadni és néhány percnyi nézés után eldöntik, hogy ez valami förmedvény, netán emeletes marhaság. Az elején a két vélemény között ingadoztam én is, majd átlibbentem az elszállt, nézőpont irányába. Bár nagyon elvont, szürreális és néhol még a legvadabb képzeletet is felülmúlja, mégsem tudom nem szeretni.

Ajánlani sem tudom mindenkinek. Csak azoknak, akik szeretnek nem mindennapi dolgokat, kivitelezéseket látni, tapasztalani. Mert ez a film tulajdonképpen egy tapasztalás, a jó-rossz harcának egész egyedi megvilágítása egy teljesen lehetetlen és feje tetejére állított világban, amilyent az ember csak nagyon ritkán tudna maga elé képzelni. Ahhoz hasonlítanám, ahogy gyermekkoromban találtam ki különböző lehetetlenebbnél lehetetlenebb képeket, lényeket (nem mondom azt, hogy világokat). A gyermeki képzelőerő tud ilyen és hasonló formulákat kitalálni. Szerintem.

Neil Gaimannak és Dave McKeannak (akinek rajzai, képei hihetetlenül elvontak és gyönyörűek) pedig minden elismerésem, hogy ezt létrehozták, kevés költségvetésből  (4 millió dollár - ami filmek költségvetése szempontjából nagyon kevésnek számít), továbbá sztár színészek nélkül. A Helenát játszó Stephanie Leonidas játéka csodálatos, szemet-fület gyönyörködtető. (aki mellékesen egyik volt osztálytársamra is nagyon hasonlít - legalábbis az akkori megjelenésére)

Na de áradozás ide vagy oda, meg kell nézni a filmet és eldönteni, hogy tetszik-e vagy sem. Az biztos, hogy ilyent nem mindennap csinálnak.
Aki más véleményére is kíváncsi, esetleg több adatot szeretne megtudni a filmről magyar nyelven, blogbejegyzés stílusban, annak ajánlom figyelmébe az ITT elolvasható írást a Darkplant.hu oldalról. (amit a gugli dobott ki) Na és persze az előzetest is.


2011. február 23., szerda

Mai szülinapos: Emily Blunt

Ma töltötte 28 életévét Emily Blunt. A színésznőt először tavaly láttam a Sunshine Cleaningben (itt nagyon jól alakít szerintem, majd a The Wolfmanban. Következő filmje, amit nagyon várok, az Adjustment Bureau lesz, ahol Matt Damonnal virít majd. A gonosz kalapos bácsikát meglátva, remélem nem egy Doboz szerű förmedvény lesz.







És itt az előzetes is.

A ringen kívül is folyik a harc


A mai Szabadság, Campus rovatában megjelent "kritikám" a The Fighterről. Eredeti környezetben ITT lehet elolvasni.

Az idei Oscar jelöltek között nem csak egy igaz történetre alapuló filmet találunk. Míg az Eredet az álmok mélységeibe kalauzol el, a Fekete Hattyú pedig a balett világát művészien megspékelve mutatja be, addig találkozhatunk Aron Ralston hegymászó történetével, vagy a Facebook-alapító Zuckerberg „legendájával”, VI. György király dadogásával, nem utolsósorban pedig Micky Ward és Dicky Eclund ökölvívók nem mindennapi életútjával, A harcos című életrajzi drámában. A 7 Oscarra és 5 darab Golden Globe díjra jelölt (amiből kettőt be is zsebelt) alkotás, bár sablonosnak tűnő sportdrámát visz a vászonra, valamiféleképpen mégis egyedi és roppantul szórakoztató. Mondhatni, hogy A harcosról szóló írásommal folytatom a meg nem nevezett sorozatot, amit Kőrössy Andreával produkálunk a Campus hasábjain, bizonyos időközönként kivesézve a 2010-es év Oscar díjra jelölt alkotásait.






A történet középpontjában Micky bokszolói karrierje áll, ami családi vállalkozásnak számít, mivel az édesanyja egyben managere, lecsúszott, crackfüggő, folyton pörgő bátyja pedig az edzője. Nővérei és elnyomott apja a háttérből támogatják. Azonban bekerül a képbe a romantikus szálat előmozdító Charlene, Amy Adams színésznő alakításában, aki Micky barátnőjeként konfrontálódást idéz elő a főszereplő és a családja között.
A főszereplő, Mark Wahlenberg által alakított Micky a film nagy részében egy dróton rángatott bábu, ugródeszka, mivel rajta keresztül tudnak más ökölvívók fennebb jutni a dicsőségranglistán. A körülötte levők pedig a démonjai, akik folyton kísértik őt, angyal-ördög módjára, úgy gondolva, hogy az a legjobb Mickeynek, amit ők akarnak. Mindenki arra törekszik, hogy a lehetséges bajnokon keresztül a saját érdemlegességét is bizonyítsa, megmutatva, hogy jogosult a sikerre.


A sok szereplőt felvonultató dráma nem szűkölködik jellegzetes karakterekben, ezt nem bizonyítja jobban semmi, minthogy mellékszereplő kategóriában egyszerre három jelölést is kapott. A drogos, lecsúszott báty megformálását a méltán híres Christian Bale-re osztották (Amerikai Pszicho, A tökéletes trükk, Sötét Lovag), aki úgy bizonyítja azt, hogy komolyan veszi a szerepet, hogy képes volt kilókat fogyni annak érdekében, hogy minél hitelesebben tudja eljátszani a karaktert. Úgy gondolom, sikerült neki, mivel a film nézése közben egyszer sem jutott eszembe, hogy Bale-t, mint színészt láttam, hanem a folyton pörgő, de ugyanakkor nagyon lerobbant Dicky-ként, aki csak a múltból képes táplálkozni. De nem elhanyagolható Melissa Leo anyát megformáló és Amy Adams barátnőt megszemélyesítő alkotása sem, nekik sikerül még jobban középpontba állítaniuk a főszereplőt. (Az Oscar gálán majd eldől, hogy az akadémia szerint érdemes-e valamelyikük az arany szobrocska hazavitelére.)
A filmben találkozunk be nem tartott ígéretekkel, lelkesedéssel, meghasonulásokkal, árulásokkal, egyszóval minden benne van, amire egy drámának szüksége lehet. Ettől működik nagyon jól. A ringbeli jeleneteket nem vitték túlzásba a készítők, így nem kell ezeket végigszenvedniük a sportágat nem kifejezetten kedvelőknek, mivel rövidre szabottak, a lényeges momentumokra szorítkoznak, lelkesedéssel, vívódásokkal, elesésekkel és talpraállásokkal megfűszerezve.


Bár a rendező, David O. Russel, direktori minőségben nem az a nagy húzónév az „álomgyárban” (utoljára nagyobb sikert 1999-ben produkált a Sivatagi cápákkal), de most valami igazán nagyot tett le az asztalra, egészen egyedi látásmódról téve tanúságot.
A harcos nem csak a ringen belül konfrontálódik ellenfeleivel. Először a családon belüli széthúzással, ellenségeskedésekkel, problémákkal kell megküzdenie, mielőtt elkezdené masírozását a hőn áhított dicsőség felé. És persze jelképesen meg kell küzdenie a kritikusok és a nézők elismeréséért is. Ez utóbbival, úgy gondolom, nem lesz gondja.

2011. február 22., kedd

Animal Kingdom - Modern és kegyetlen gengszterfilm Ausztráliából

Az Animal Kingdom - nevezhetnénk Állatok Birodalmának is (mivel a cikk írásának idején még nem "ferdítették" el magyar címmel), egy kőkemény valóságot megjelenítő alkotás, amiben nincs helye többek között az érzelmességnek és a gyásznak.
A kegyetlen valóság már a kezdő képsorokban elénk tárul. A gyerek ül a kanapén, tévét néz, egy nő alszik mellette. Néhány pillanattal később mentősök érkeznek a helyszínre: az anya túladagolta magát, meghalt, a fiú pedig fásultan nézi a tévét, le sem veszi a tekintetét a képernyőről. Nincs gyász, sírás, kesergés. A következő momentum, hogy felhívja nagymamáját, aki elviszi magához a gyereket. Innen kezdődnek az igazi kegyetlenségek, mivel nagybátyjaival kell együtt élnie, akiknek múltján nem egy piszkos folt éktelenkedik. Drogosok, bűnözők, akiket bizonyítékok hiányában a rendőrség csak szemmel tartani képes.




A főszereplő, a még  kiskorú Joshua szemszögén keresztül mutatkoznak be a karakterek, egy kissé Goodfellas szerűen. A kicsi bekerül a "nagyok" világába, bemutatja őket a nézőnek, elmondja róluk a lényeges dolgokat, amiket tudni kell.
Ez a család valóban a vadállatok csoportosulásával mutat hasonlóságot. Mondjuk egy farkasfalkáéval. Megtalálható benne az anyafarkas és az ő felnövésnek indult kölykei, akik befogadják az árván maradt fiatalt. Ez egy matriarchális nemzetség, amiben az apa szerepe már a történet előtt kimerült a nemzésben. 




Egyszóval adva vannak a változatosabbnál változatosabb, állati ösztönökkel, viselkedéssel felruházott karakterek. Változatosak, mivel mindegyikük másképp nyilvánul meg. Van, aki provokál, van aki fél és lapít, van aki nyíltan szembeszáll, van, aki menekül. A vadász szerepét a helyi hatóságok töltik be, akik egyre szorosabbra húzzák a hurkot körülöttük. 
A nagymama, az aki a szálakat egy jelképes "keresztapa" szerepben mozgatja, és bár nem úgy mutatkozik be, mégis ő a legkegyetlenebb az egész bagázsból. Jacki Weaver pedig tobzódik ebben a szerepben, annyira élethűen adja elő, hogy az ember hátán, bizonyos képek nézésekor futkos a hideg. 




De itt van még az általam nagyon kedvelt Guy Pearce  is, aki az óvó-védő szerepet betöltő nyomozó szerepében tűnik fel, aki bizonyos szinten átlátja a nagy képet és a legfiatalabb tagot, a 17 éves Joshuát próbálja megvédeni a rá váró pokoltól.




Merthogy egy idő után pokollá változik a szereplők élete, ehhez nem fér kétség. Kirobban a szikra, ettől kezdve pedig nincs nyugalom, megkezdődik az üldözés, a rettegés és a család felbomlása. Nincsenek látványos pisztolypárbajok, hosszan tartó, dícsőségvadász üldözések, lehetetlen akciójelenetek. A készítők arra törekedtek, hogy a lehető legrealisztikusabban mutassák be ezt a földi poklot. Bár pisztolylövés kevés van, ezért egy ágyúgolyó nagyságával hatnak. Olyan hirtelen történnek, hogy a néző akaratlanul is összerándul, majd pedig nagy szemeket mereszt a történtek ilyen irányú fordulatai miatt. 
A filmben van menekülés, árulás, bosszú és akaratlan cselekvés. Minden, ami a történetet ebben az esetben kegyetlenebbé tudja tenni.




Az egész dráma a legfiatalabb szereplő vállaira nehezedik: bár szerinte semmihez sincs köze, mégis ő az akit elővesznek, akinek döntenie kell, aki menekül, aki retteg, és aki a legrövidebbet húzza. Ő dönti el, hogy melyik oldalra álljon, hogy a maga igazát kivívja, kiengesztelődést szerezzen. Kezébe tudja venni az irányítást, felnő a történet végén? A film választ ad rá. 




Le az összes kalappal az elsőfilmes David Michôd előtt, aki páratlan történet mellett ilyen jó karakterrajzokat, személyes drámát tudott összehozni. A Filmes Akadémia sem tudta szó nélkül ignorálni az alkotás nagyszerűségének bizonyos pontját, így hát Jackie Weaver is kapott Oscar jelölést mellékszereplő kategóriában. (bár szerintem nem ő fogja megkapni)
De ne feledkezzünk meg a többiekről sem: Ben Mendelson ördögi alakítása is sokat nyom a latban, Joel Edgerton is feltűnik, továbbá az első igazi filmjét jegyző James Frecheville is nagyot alakít az ausztrál valóságshowban, ahol a friend, dude, haver szócskát egyszerűen csak mate (pajtás, barát) kontextusban használják. Ez pedig kimondottan az ausztrálok jellegzetessége, egyedisége.




Akit pedig nem győzött meg az írás, itt megnézheti a film előzetesét is, hátha kedvet kap a megnézéséhez.

Forrest Gump TV spot

Akik látták, tudják, hogy mekkora alkotás, akik nem, hátha kedvet kapnak hozzá...
Run Forrest, run!

2011. február 21., hétfő

Ellen Page szülinapjára

Ma töltötte be 24. életévét, Ellen Page, kanadai származású színésznő. Legelőször az X-Men harmadik részében volt hozzá szerencsém, ahol a Shadowcat nevű mutánst alakította, akinek képessége az volt, hogy bármin képes volt keresztülhatolni. Utána a Juno című film főszerepével lopta be magát a szívembe, ahol egy várandós tinilányt alakít bravúrosan. (Oscar jelölést is kapott érte) Drew Barrymore 2009-es filmjében, a Whip It-ben is egy nagyon szerethető alakítást visz a vászonra. Az Inceptionos Ariadne szerep pedig a hab a tortán. Többről nem tudok nyilatkozni, mivel egyelőre ennyi filmjét láttam. Aszondják a Hard Candy még nagyon jó.









2011. február 19., szombat

Figyelem! A király beszél...

Úgy voltam a King's Speech-el, hogy már a könyökömön jött ki, amíg nem láttam. Mert, hogy Oscar szezon van, így boldog, boldogtalan, szakértő és nem hozzáértő, többek között ezen köszörüli a nyelvét. Most én is ezt teszem, abszolút nem hozzáértő módjára, megpróbálva csak a benyomásaimra szorítkozni. Nem kell mondjam, hogy 12 Oscarra jelölték, azt sem, hogy a BAFTA és egyéb filmes díjkiosztók elismeréseiből bezsebelt már jónéhányat. Egyszóval ő most az üdvöske, a britek természetesen imádják, gondolom a világ többi része is elismeréssel szól róla. Majd az Oscar gála után kiderül.

A történet számomra már lerágott csont volt, az előzeteseknek és a kritikáknak köszönhetően. Igaz történet, ami VI. György király beszédproblémájáról szól. Na és persze annak kiküszöböléséről és az ezzel járó személyes drámákról. Az első pozitívum, ami a film kapcsán engem ért, az Helena Bonham Carter volt. A nem éppen szépségéről, hanem karakterességéről elhíresült színésznő korábbi alkotásait, az ezekről alkotott színészi képet el lehet felejteni, mert itt nem az a feketehajú, komor hangulatot árasztó, hullaarcú hölgyemény köszön vissza, hanem egy kedves középkorú királyné, aki bármit megtenne azért, hogy férjét boldognak, kiegyensúlyozottnak lássa.


És itt jön be a képbe Geoffrey Rush (a nagyközönség a Karib tenger kalózai Barbosszájaként ismeri, de emellett vannak még emlékezetes alkotásai) karaktere, Lionel, aki mindenféle diploma és tanulmányok nélkül  nagy hírnévvel rendelkező, úgynevezett beszédtechnikus, aki vállalja azt a feladatot, hogy a királyt kigyógyítja a dadogásából.

Ami még nagyon tetszett, az a királyság, intézményének bemutatása,  mint legfelsőbb hatalom, amit senki sem próbál megvétózni. Ezért is működik szerintem ma is sikeresen Nagy Britanniában (szándékosan írtam, nem akarva ismételni a ... szavakat) a királyság intézménye.
Mindenki hajlong, élteti a királyt, amikor betoppannak valahová, akkor őszinte tisztelet veszi őket körül.
A beszédtechnikus, Lionel személye pedig azért sikerült nagyon jóra, mivel ezeket a formaságokat ő teljesen felrúgja, hogy terápiája révén közelebb férkőzhessen a későbbi király belsejéhez, személyéhez, becenevén szólítva őt.

A következőkben Körössy Andrea kritikájából idéznék néhány sort, amik elsősorban nagyon jól jellemzik az alkotást, másodsorban egyetértek, harmadsorban pedig nem akarom őt ismételni. (A teljes cikk ITT olvasható)
A The King’s Speechben talán az a legjobb, hogy szándékosan kerüli a hatásvadász jeleneteket. A koronázás, a háború, bombázások, lerombolt terek, nagyszabású partik és öltözetek – mind-mind hiányoznak a filmből. A hangsúly nem azon van, ami odakint, a nagyvilágban történik, hanem ami odabent, valahol a királyi szív környékén zajlik. A külső háború ezúttal csak a belső harcok kihangsúlyozását szolgálja, a főszereplőnek nagyobb és komolyabb csatát kell vívnia önmagával, mint bármely nemzetnek akármelyik frontvonalon.
Na, akkor erről van itt szó. Több szót nem érdemes erre a filmre fecsérelni.
Tom Hooper rendező bácsi érti a dolgát, tudta mire lesznek vevők a kritikusok, bravúros színészi gárdát toborzott össze, a megfelelő történetre csapott le és ezt jól tudta kivitelezni. Meg kell nézni, eldönteni, hogy miben érdemel és miben nem díjat. A színészi alakítások kitűnőek, a történet magával ragadó, satöbbi satöbbi. Hajlongás, pukedlizés, taps úgy a filmnek, mint a rendezőnek és a színészeknek, nem utolsósorban pedig e sorok írójának :)