A szibériai gulág és az onnan megszökő féltucatnyi rab történetét feldolgozó monumentálisnak is nevezhető filmalkotás méltán érdemli meg a ráfordított figyelmet, pláne pedig azt a kitüntetést, hogy az ember fia/lánya valamiféle vásznon nézze meg. (értem ez alatt a falra, vagy egyéb fehér háttérre való kivetítést)
The Way Back,vagyis a Visszaút nem semmi szereplőgárdát tudhat magáénak. A legjobb smink kategóriában a 2011-es Oscar-gálán jelölt filmben feltűnnek román, amerikai, svéd, brit és bulgár színészek is. A Zorant alakító Dragoş Bucur, a Valka szerepében feltűnő Colin Farrel, valamint Ed Harris, Saoirse Ronan, Jim Strugess és nem utolsósorban Mark Strong neve mindent elárul a nemzetközi szereplőgárdáról. A filmben is megvan ez a színes karakteráradat, ugyanis gulágra (Sztálin hadifogolytábora) ítélt rabokat személyesítenek meg, akik Lengyelországból, Jugoszláviából, Oroszországból, Litvániából, valamint Amerikából kerültek a Szibériai táborba.
Egyszóval a szereplőkre nem lehet panasz. Mindannyian hihetően hozzák az orosz rezsim alatt raboskodó, nemzet ellenségeinek kikiáltott titulust, valamint hiteles oroszos-angolos akcentussal beszélnek, amely közös nyelv végeredményben összeköti őket.
A történet nem a raboskodásukról, hanem a szökésükről szól. Nem egy Nagy szökés-szerű történet, de úgy gondolom, hogy méltóképp lohol a nyomában, holott nagyon kevés közös elemet tartalmaz, nyilvánvalóan kerülve a humoros megnyilvánulásokat, a mély emberi drámára fektetve a hangsúlyt. A nem túl rövid felvezető után elindul a kis csapat, akiknél beigazolódik a tábor vezetőjének figyelmeztető mondata: nem a kerítések és a kutyák jelentik itt a börtönt, hanem Szibéria a maga monumentális területével, valamint a fejükre kitűzött vérdíjjal. Ez azonban nem tántoríthatja el a sebtében összekovácsolódott csapatot, akik merészen nekivágnak a dél felé, a remélt szabadság felé vezető útnak. Szabadulástörténeteket sokat ismerünk. Nem kell messzire menni, tudjuk, hogy hazánkban ’89 előtt is sokan próbálkoztak a határon való átkeléssel, több-kevesebb sikerrel. Ez a történet azonban annyiban más, hogy itt egy egész kontinensen kell átvágjanak, ahhoz, hogy a szabadság földjére tehessék a lábukat. A történet lassan, de mégis nagy léptékekben halad, figyelve arra, hogy a legfontosabb részleteket mutassa be, ami egy ilyen monumentális történetnél nagyon fontos. Természetesen nem képes arra, hogy teljes egészében visszaadja, amit ott és akkor azok az emberek éreztek, átéltek, de a dilemmák, szenvedések, a gyász és kilátástalanság érzése hihetően jön át a néző számára. És ebben rejlik a film nagyszerűsége.
Az operatőrökről pedig el lehet mondani, hogy keményen megdolgoztak a pénzükért. A National Geographic koprodukciós film le sem tagadhatná a természetfilmes elemeket, a lélegzetelállító panorámákat, gyönyörűszép természeti képeket, amelyek mind hitelessé teszik ezeket a helyszíneket, minden zordságukkal, kegyetlenségükkel.
Nincs hiány azonban megható pillanatokból, felszusszanásokból sem, amelyek néha kellőképpen oldják a történet feszültségeit. És ahogy az lenni szokott, a természet időnként áldozatokat követel, gyásszal tölti el a szereplőket, és felteszi nekik az örök kérdést, ami ilyen helyzetekben mindig felmerül: sikerül-e ember maradni ezen körülmények között is?
Egy film a reményről, kitartásról, emberségről, összetartásról és még sorolhatnánk mindazt, amiről szól. Mindenféle pozitív dolog, amit egy ilyen helyzetből ki lehet hozni, ha néha úgy is tűnik, hogy ismét csak szakállas általánosságok hangzanak el a szereplők ajkairól. Ez most így van rendjén. A változatos helyszínek pedig rátesznek egy lapáttal. Megéri megnézni.
Valka viszi a pálmát:P
VálaszTörlés