Immortals előzetes

Élet írta forgatókönyv

Semmi extra, csupán egy átlagos nap a Földön. Kihagyhatatlan film lesz. De tényleg.
Life in a Day.

Hát nem ilyen az élet... (Life as we know it)

Botorság egy filmet elítélni azért amilyen. Mindegyikről lehet jót és rosszat mondani, ízlés kérdése az egész. Természetesen nem nézi mindenki kritikus szemmel a filmeket, de sajnos vannak olyan vígjátéknak, családi drámának titulált förmedvényei Hollywoodnak, amit a jóérzésű néző csak időnként a bosszúságtól felhörögve tud megnézni. Mert annyira stupid, kiszámítható, unalmas, egy lére menő dolog, hogy bűn rá vesztegetni adott esetben 114 percet.
Így voltam most én is az Ilyen az élettel. Különleges eset, ritkán nézek már ilyeneket. Most is csak azért, hogy ne határolódjak el teljesen ettől a műfajtól, na meg, hogy kritikus szemmel minden egyes apró rezdülését kivesézhessem. De rájöttem, hogy nem ér annyit. Már csak dacból végignéztem, hogy lássam: mi ért benne annyit, hogy a világon 105 millió dollárt fialt a mozikban?
Nem is annyira ez a lényeg.

Röviden: Katerine Heigl nem több egy naiv fruskát, vagy egy örök szerelmes fiatal hölgyikét alakítani, akinek a fejében vajmi kevés dolog lehet hajszíntől függetlenül. Talán jobb is, hogy nincsenek komoly szerepei. (ezt a Grey's Anatomy ismerete nélkül jelentem ki, mert vagyok annyira "nagyvonalú", hogy sorozat révén - pláne, hogy már 7 szezont megért, megelőlegezzek a karakterisztikájának egy kis intelligenciát.)
Továbbá: mi az érdekes az ilyen előre kovácsolt, mindenféle spontanitást nélkülöző rendszerek, helyzetek, filmes történetek felállításában? Annyira látszik, hogy mesterkélt, hogy szabvány, hogy mindenhol megismétlődnek ezek a történetek, csak éppen más cukormázzal vannak bevonva az ilyen stílusú filmekben.
Tipikus kertvárosi szituáció: család, szingli csaj, nőcsábász pasi, ki nem állhatják egymást. De a mindenféle érzékektől mentes egyén is láthatja, hogy mire fog kifutni ez az egész. Adnak nekik egy bonyodalmat, egy gyerek személyében, aki szerez nekik pár "mókás" pillanatot, miközben észre sem veszik: megkedvelték egymást, már csak a naplementébe kell kézenfogva elsétálni.

De ebben a filmben nem így eszik a kását: nyúzni kell mindenféle marhasággal, sablonosabbnál-sablonosabb konfliktusokkal, bonyodalmakkal, szájbarágásokkal, hogy legyen amit megunni. Fél órában össze lehetett volna foglalni az egész mondanivalót, de az ilyent húzni kell majdnem két órán keresztül, , hogy a néző csak azt várja: adják meg már a kegyelemdöfést a happy end formájában, amit úgyis mindenki kívülről fúj. Persze itt csak a legkitartóbb, legelszántabb filmnézőkről van szó.
Ennyit erről. Kiadtam magamból. Köszönöm annak, aki végigolvasta és ennek hatására úgy dönt, nem veszít az égvilágon semmit, ha kihagyja ezt a filmet az életéből.

Trollok márpedig léteznek! (The Troll Hunter)

Trollok márpedig léteznek. Legalábbis ez jön le a Trolljegeren film kapcsán a nézőnek. A norvég remekműről Jakab-Benke Nándor (Nándika) facebook adatlapjáról szereztem tudomást, mivel kedvencei között tünteti fel az említett filmet. Már a borítóra vetett pillantásom kettős viszonyulást alakított ki bennem: egyrészt a hatalmas teremtmény láttán egy nagyon B-kategóriás filmre gyanakodtam, mint például az Ogre vagy a Minotaur, amik sajnos Hollywood hátsó felén potyognak ki tv-re, dvd-re, hogy az ilyen téren nem túl igényes nézők is találjanak a maguk számára valami szórakoztatót. (Tévedés ne essék, nem ítélem el ezeket a filmeket, csupán nem tartom érdemesnek megnézni a gyenge történet és az esetenként gyatra effektek miatt. És mert annyi jó egyéb film van a világon). Másrészt pedig valami ténylegesen zseniálisnak hittem és nem csalódtam sokat.

A Troll Hunter az áldokumentumfilmek műfajába tartozik, amik egyre jobban kezdtek manapság elterjedni: Cannibal Holocaust, The Blair Witch Project, Cloverfield, Paranormal Activity, hogy csak a legismertebbeket soroljam. A Troll Hunter is ilyen, leszámítva persze azt a tényt, hogy nem amerikai, hanem norvég. És ez az ütősségének egyik fő tényezője. Sajnos a költségvetésével kapcsolatosan nem találtam adatokat, pedig kíváncsi lennék, hogy mennyiből készülhetett.

A lényeg azonban az, hogy Norvégiában járunk, abban az országban amiről olyan keveset tudunk. A skandináv kutya felső és keskeny részét elfoglaló ország néhány képének bemutatása után engem teljesen lenyűgözött a szépsége: őszi táj, végtelen színpompás erdőkkel, zord csúcsokkal a háttérben. A nedvesség és az eső utáni táj látványa pedig, még jobban kihozza a színeket, árnyalatokat. Egyszóval fenomenális.

De ez csak egyik pozitívuma az alkotásnak. Közben a történetről is ejtenék néhány szót, megemlítve a többi pozitívumot is, ami miatt maradandó filmélmény lett számomra ez az alkotás.

Néhány filmszakos diákot láthatunk, akik egy érdekesnek tűnő medvevadászat nyomába erednek kamerájukkal, a hozzá tartozó mikrofonnal (a kutyával) és persze a lankadatlan kíváncsisággal. Így jutnak el az állítólagos orvvadászhoz, aki először elküldi őket, nem válaszol egyetlen feltett kérdésre sem, később azonban a fiatalok kitartásának és elszántságának hatására úgy dönt, hogy beavatja őket szörnyű titkába, vagyis abba a munkába, amit ő végez. Lehetőséget lát ebben, hogy végre megmutathatja a nagyvilágnak, hogy ő tulajdonképpen mivel is foglalkozik, miket titkolnak el az emberek elől a „fejesek”.

Ez pedig nem más, mint a trollok létezése. Igen: röhögnénk itt a markunba, elővették a mondaviláguk egyik figuráját, hogy megvillantsák a modern környezetben. De nagyon profin csinálják. A filmet nézve abszolút nem tűnik nevetségesnek ez az alapszituáció. Főként azért nem, mert annyira jól van kivitelezve. A vérfagyasztó ordításoktól kezdve, az ocsmány váladékokon keresztül, a mocskos, hatalmas, szőrös lényekig minden hihetőnek tűnik, holott semmiféle valóságalapja nincs ezeknek. Egyszóval semmi sem gagyi.

Ezek a trollok tényleg olyanok, ahogy a legendáriumokban is szerepelnek: undorítóak, buták, vérszomjasak. És valamiféle tudományos magyarázatott is kapunk a kővé válásukra. Amikor pedig ordítanak, akkor a nézőben megfagy a vér. Ami pedig hatalmas pozitívum, hogy nem próbálják intelligens ragadozónak beállítani, hanem a maga sztereotípiáival felépített lénybemutatásról van szó. Az ember karakterek nem túl kerekek, nem is tudunk meg róluk sokat, a vadászt leszámítva, azonban ez nem is annyira fontos ebben a műfajban.

Mindenkinek merem ajánlani ezt a filmet. Hatalmas szórakozást nyújthat főleg, ha megfelelő minőségben és hangosítással nézi meg az ember.

Kedvcsinálónak ráadásul itt az előzetes is:

Elrontott ördögűzés: A rítus - bővített változat

A Perspektívában, kicsit rövidebben megjelent írásom. (ez a teljes verzió)

Tudjuk, hogy Anthony Hopkins nem kispályás színész. Azonban néha neki is vannak mélypontjai, értem ezalatt, hogy szerepei közé be becsúsznak lagymatag, gyenge filmek is. Jelen esetben az ördögűzésről már sokadik bőrt lehúzó The Rite (A rítus) munkacímen futó alkotásról van szó. Szó szerint egy elromlott alkotással állunk szembe, ami amerikaiságának köszönhetően belefullad a rosszabbnál rosszabb horrorokra jellemző hatásvadászatba és a klisédömpingbe. És ezt még a veterán színész játéka sem tudja helyrehozni.

A svéd származású rendező, Mikael Håfström nem túl ismert név az Álomgyárban. Legismertebb filmje a 2007-ben napvilágot látott 1408 című Stephen King mű, ami annakidején szintén kapott hideget is, meleget is. A Rítus azonban egy fölösleges mellényúlás volt. Bár az ördögűzős filmek viszonylag felkapottak, azonban egyik sem érhet az örök klasszikus, 1973-as Ördögűző (The Exorcist) nyomába. Mondjuk esetünkben ez a film ki is mondja, hogy ez nem ilyen lesz, szóval a borsóhányást és a forgó fejet el lehet felejteni. Például. 

Adva van a holtak preparálásával foglalkozó, később pedig papi szemináriumra járó Michael Kovak (a Kovács családnév elamerikaiasított változata) nevű fiatalember, aki lassan elveszti a hitét, úgy néz ki, leendő papi karrierje erre fog rámenni. Azonban, hogy ne vesszen minden kárba, felajánlanak neki egy római „kiruccanást”, aminek keretében az ördögűzéssel foglalkozhatna, sajátíthatná el annak minden csínját-bínját. Emberünk ebbe bele is megy, azonban ezt olyan fásultsággal, jellegtelenséggel teszi, hogy azt csak ásítozások közben lehet elszenvedni. 

 

A kurzust tartó Xavier atya, miután néhányszor szóba elegyedik, sőt vitázik a főszereplő Michaellel, úgy dönt, hogy egy kis gyakorlati dolgot is mutat neki, ezért elküldi az egyik ismerőséhez, a veterán Lucas Trevant atyához, a walesi származású jezsuitához, aki annakidején a legjobbtól tanult, és bár módszerei nem éppen a legmegszokottabbak, mégis ő az egyik legjobb ebben a szakmában. Lucas atya szerepében pedig Anthony Hopkinst tisztelhetjük, aki még nem kopott meg, sőt jól mutatott ebben a szerepben is. Alapjában nincs baj sem a karakterével, sem az alakításával. Az öreg pap, aki egy rozoga, indákkal benőtt házban még mindig gyakorolja professzióját: ördögöket űz, hol saját hajlékában hol pedig másokhoz ellátogatva. Mint egy rutinos házszentelő. Ide csöppen bele a fiatal Michael, akit semmiféle paranormális, sőt egyenesen démoni erő megnyilvánulása sem tud meggyőzni afelől, hogy túlvilágival lenne dolga. A nem hétköznapi történéseket egyszerű észérvekkel és a pszichológiai ismeretével magyarázza és makacsul kitart ezen gondolatmenete mellett. 

Innen láthatjuk, hogy az ördögűzést nem annyira a megszokott, űzzük ki, kínozzuk meg, fél filmen keresztül kínlódjunk, amíg valamit tudunk csinálni, hogy végül megszabaduljunk a gonosztól, megmentsünk egy lelket sémára írták. A személyes vívódás, személyes érintettség kerül itt előtérbe, amikor a démon a zárt ajtók mögött próbál bájcsevegni az élet nagy dolgairól az érintett személlyel, aki ebben az esetben még nem is hisz benne. 

Bár az utolsó párbeszéd elég ütős és látványilag sem utolsó, mégis érezzük, hogy el van rontva. Merthogy egy hatalmas kliséket tartalmazó zsákból forrásozik, amik elrontják az egész hangulatot. Igen, ezt a „bölcsességet” is hallottuk már valahol – fogalmazódik meg bennünk nézőkben is a sóhajjal kísért néma felismerés. A lezárás pedig valamilyen szinten előre látható és az alapszituációból is kikövetkeztethető. Szóval nem lesz nagy katarzis a végén. 

Azoknak ajánlott, akik még nem igazán láttak ördögűzős filmeket. Ja és persze akik kedvelik Hopkins bácsit olyannyira, hogy a gyengébb szerepeiben is megnéznék őt. És ha a horror besorolás miatt döntene úgy valaki, hogy megnézné, lehet, hogy csalódni fog, mivel egy hatásvadász horror elemekkel teletűzdelt személyi drámát fog kapni, aminek nagy részét mellesleg Magyarországon forgatták.

Fel fog robbanni!!!

Korunk egyik legnagyobb filmes kliséje: It's Gonna Blow! Hangulatos összeállítás a végén látványos robbanásokkal, filmcímekkel, évszámmal feltüntetve.
Ja és ITT lehet még orbitális filmes klisé összeállításokat találni, ha valakit érdekel.

Elkezdődött a Hobbit forgatása

És már egy tízperces werkkel dobják fel a rajongókat. Minden Gyűrűk Ura fan-nek kötelező. Aki azonban minden előzetes tudás nélkül akarja kivárni a film vásznon való megjelenítését, az ne kattintson a play gombra.
Peter Jackson bácsi egy kicsit körbevezet a díszletek és a forgatási helyszínek között. Spoiler nem igazán van :D
Láthatjuk civilben a karakterek egy részét. Elsősorban a Gollamot alakító Andy Serkist.

Crimson (Dexter Remix)

Dexterrel is megcsinálták :) A videó közepe felé kicsit monotonná válnak a képek, ettől függetlenül a hang nagyon jól sikeredett.

Színésznők csak úgy

Néhány kedvencem. (Zárójelben az alkotások, amikben volt szerencsém hozzájuk)

Julie Benz (Dexter, Rambo, Saw V)

Mila Kunis (The Book of Eli, Black Swan)

 Scarlett Johansson (Lost in Translation, The Prestige, Iron Man 2)

Abbie Cornish (Candy, Sucker Punch)

In Bruges (Brűzsben)

Ha valaki mostanában olyan kéréssel fordul hozzám, hogy ajánljak neki egy jó filmet, akkor valószínűleg az első cím, ami a számon ki fog csúszni, az In Bruges lesz. Na ne! Közben rákerestem a film magyar címére, és az Erőszakik ferdítést dobta ki. Jön, hogy sírva fakadjak. (Ezt a címet a számra nem veszem, az biztos)

Szóval In Bruges (In Brűzs). Rég volt mikor utoljára pisztorlengetős, lövöldözős film ekkora hatást gyakorolt volna rám. Ennek komoly története és karakterei vannak. A legjobb minimális előtudással megnézni ezt az alkotást, ahogy én is tettem. Ezért nem is rombolom tovább, azzal, hogy újabb információmorzsát ejtek el róla. Ezt minden, magára valamit adó filmnézőnek látnia kell. Sörkedvelőknek méginkább.

Komolyfilm, aminek néhány emlékezetes monumentuma mosolyt csalt az arcomra a helyzetkomikumával. Nagyon eredeti.
Adva van a belga város, Bruges, a maga szépségeivel, nevezetességeivel. Az első gondolatom, ahogy a városból mutattak valamit, hogy szívesen laknék ott, akár huzamosabb ideig is. Történelmi városka, sok látnivalóval, mégtöbb finom, hazai, eredeti belga söröcskével. Csak a pénztárca bírja az ottlétet. :)
A szereplőgárdára pedig egy csepp panasz sem eshet. Ott van elsősorban Colin Farrel (Alexander, Pride and Glory, Miamy Vice), továbbá Brendan Gleeson (Troy, Gangs of New York, Harry Potter - Mad Eye :P), valamint Ralp Fiennes (hadd ne kelljen felsoroljam itt a filmográfiáját)

Csajok terén pedig a 127 Óráról szóló bejegyzésemben is említett Clémence Poésy erősít, akiről most csak annyit áradoznék, hogy egy francia származású tünemény, egy észveszejtően gyönyörű hölgyemény.(Máskülönben ő is a Harry Potterből lehet ismerős. Kár, hogy csak a háttérben húzódik meg.) Ennyi. Kész.
Summa summarum. Nézeg. Megéri.
Ja és ez egy ajánló volt. :)

Képzeletfölde: ahogy még nem láttad - Sucker Punch

A Perspektívában megjelent írásom. Copy-paste.

This is one hell of imagination! – kiáltottam fel magamban a mozivásznon feltűnő hőn áhított akcióorgia láttán.

Zack Snydert már nem sok embernek kell bemutatni. Az ő kezéhez „tapad” a 300 spártai mozivászonra álmodott vére, a nálunk kevésbé ismert képregényben megjelent Watchmen nevű szuperhős gárda megfilmesítése, továbbá egy elég jó zombiapokalipszis, a Dawn of the Dead címmel. De már láthatott a nagyérdemű hősies beütésű baglyos animációt is tőle, valamint egy év múlva ő lesz az, aki az újragondolt Superman történetet fogja megfilmesíteni.   Ezek tudatában megnézni a Sucker Punch nevű fantasy akciót, természetesen az előzeteseket is látva az emberben akaratlanul is megfogalmazódik egy elvárás: egy lassításokkal teli heroikus akciódömpinget szeretne látni. És meg is kapja. Aki azonban a logikát, a rációt, a bölcsességeket keresné a filmben, rossz helyen jár. 

            A kezdés már nem szokványos. Nem megszokott narráció keretében találkozhatunk az alaphelyzettel, hanem egy lassításokkal teletűzdelt zenés felvezetőt láthatunk, amiből szöveg nélkül is átjön a szituáció: ahogy a neve is mutatja a kislányos megjelenésű Baby Doll édesanyja halálát követően elmegyógyintézetbe kerül, mivel gonosz mostohaapja helyett a húgát lövi le, tébolyult fájdalmának következményeként.

            A hallószerveket a „sucker puncsosított”, már sokak által feldolgozott Sweet Dreams dallam ostromolja, egészen addig, míg lenyugszik a történet, hogy szép lassan kibontakozva vizuális látványorgiába menjen át. Merthogy erre nem találok jobb kifejezést.  

            A történet két lineális szálra osztható, melyből egy a képzelet szintjén játszódik. Baby Doll bekerül a „börtön” színházába, ahol hozzá hasonló csinos leányzók vannak, akiknek feladatuk, hogy táncukkal elszórakoztassák az ottani nagyérdeműt. Baby Doll azonban elhatározza, hogy megszökik ebből a valóságból. Istenadta tehetségének köszönhetően mindenkit letaglóz táncával (amit persze mi nem láthatunk, mert itt lép képbe a képzelet vonal). És amíg ő táncol, addig az időközben szövetségessé váló lányok szépen megszerzik és előkészítik a szökéshez szükséges kellékeket. 

            A történetet lehet azzal vádolni, hogy egyszerű. Tényleg nincs sok csavar benne, és valamiféle lagymatag masszaként köti össze az akciókat. De nem érdemes ezzel vádolni az alkotást. A látvány, a fantasy és sci-fi világokból összeollózott kreatúrák és küzdelmek sora annyira epikusra és fantáziadúsra sikeredett, hogy az ember szívesen újranézné egymás után többször is ezeket a jeleneteket. És ha valakinek nem tetszenek az ilyesfajta túlzások? Nem kell az Inception többszintes álomvilágához hasonlítani. A magyar cím kissé megtévesztő lehet: Álomháború helyett simán adhatták volna a Képzeletháború címet is, az sokkal találóbb lenne. És ezek a túlzások azért működnek jól, mert a képzelet szintjén játszódnak, ahol minden ember azzá válhat, akivé csak akar. 

            Ezeket a szempontokat figyelembe véve hatalmas szórakozást nyújthat a Sucker Punch, mindenféle negatív hozzáállás és kritika ellenére. Azonban a képi világ mellett zeneileg is nagyot üt: az említett Sweet Dreams mellett felcsendül Björk egyedi hangja, valamint a klasszikus Jefferson Airplane White Rabbit-je, nem utolsósorban pedig Freddie Mercury (Queen) két ismert slágere is, sajátosan a film hangulatfokozásához igazítva Tyler Bates zeneszerző által. 

Végül pedig a szemet gyönyörködtető előzetes és a főbb karakterposzterek:

 

 

 

 

Lánclevelek – ahogyan egy horror látja

Megszületett az a fajta koppintás horror, amelyhez képest a leutánzandó alkotások, esetünkben a Final Destination széria és a Fűrész filmek mondhatni, hogy Oscar díjas alkotásoknak tűnnek. A Lánclevélről (Chain Letter) van szó, amely valamilyen módon megtalálta az útját néhány multiplex moziba is.

A kezdeti rosszul felvezetett Z kategóriás Fűrész csapdára hajazó képsorok után, a tipikus amerikai középiskolai klisé és annak minden jellegzetes figurájának (bombacsajok, sportoló, geek, idióta poénokkal bevágódó afroamerikai és nem utolsósorban az autótuning mániás különc) megvillantása után felcsillan egy olyan reménysugár, hogy egy cseppnyi értelem is szorult a filmbe, azzal, hogy merőben szidni és fikázni kezdi az internetes nyilvánosságot és néhány tényleges negatívumát is megvillantja. Ezt azonban mindenféle tudományos megalapozottságot nélkülözve, megfelelően lebutítva a film szintjére teszi. 

Őszintén szólva csak azért voltam kíváncsi a filmre, hogy megnézzem, hogy ragadják meg a napjainkban viszonylag elterjedt idiótábbnál idiótább lánclevelek kérdését. Tudjátok: ha nem küldöd tovább, akkor ilyen meg olyan szerencsétlenségek fognak történni veled, adott esetben leesik a fél füled, vagy az orrod helyet cserél a szemeiddel. Hatásvadász horror lévén, egyszerűen fogja meg a kérdést: minden egyes nem továbbküldött levélért egy emberi élet fog elveszni. Vagyis azokra leselkedik a halál, akik kitörlik virtuális postafiókjukból. Jól van, hát legyen. Azonban itt a végzet nem valamiféle természetfeletti igazságosztó valóságban jelentkezik, hanem egy, mint később kiderül egy technológia-ellenes szervezet képviselőjére, aki úgy dönt, hogy a technika vívmányait felhasználva fogja kinyírni a szereplőket. Röhejes nem?  Hát még az, hogy megfejelik egy összeesküvés-elmélettel, miszerint a szervezet több mint kétszáz éves, de a random keresőprogram segítségével a film okostojása egyből megtalálja, amint egy kicsit elkezdenek forogni agyának fogaskerekei. 

Szóval elkezdődnek a levélküldözgetések és ezek semmibe vétele egyes szereplők részéről, akikre a sarkon vár a halált osztogató baltás gyilkosból láncos gyilkossá redukált elmebeteg figura.

Az alkotóknak szerintem arra sem volt elég kedvük, hogy utánanézzenek egy számítógép rendes működésének, ugyanis egy levél kitörlésekor az egér használata olyan szinten ignorált, hogy a felugró kis ikonocskával apelláló körlevelet csak néhány másodperces billentyűmunkával törli ki az egyszeri felhasználó. Hogy a World of Warcraft nevű szerepjáték mindenféle előzetes tudás nélküli megvillantását ne is említsem, aminek láttán a lelkes rajongók szájukhoz kapva hörögnének fel a pontatlan információk láttán. 

A karakterek jellemtelenek, üresek, semmiféle valósághű érzelem nem szorult beléjük, inkább valamiféle robotokra hasonlítanak, akikbe beleprogramozták az érzelmek nélküli szövegek elmondását. A nyomozós közhelyek pedig már csak habnak számítanak ennek a katyvasznak a tetején. A film néhány momentumában olyannyira rossz, hogy saját maga paródiájaként sem állná meg a helyét. És a horror besorolás? Egy igazán ijesztő rész sincs a filmben, a gyilkolós részek a művérrel és az idióta megoldásokkal pedig inkább röhögésre vagy szánakozásra késztetik a nézőt. És a filmvégi csavar? A zene hiányában és a túlzott szájbarágás következtében elmarad. Nincs katarzis, csak meglepett pislogás azok részéről, akik úgy döntenek, hogy végignézik az egészet: mégis mi a fene volt ez?

Sucker Punch in Disneyworld

Sucker Punch előzetes Disney rajzfilmek képeivel illusztrálva. Az eredeti trailer ITT nézhető meg.

25 év Pixar