Már a kalózkodás sem a régi... (Pirates of the Caribbean: On Stranger Tides)

A Pirates of the Caribbean széria fokozatosan fullad ki, nem annyira közönség, mint kritikai téren. A bevétellel nincsen baj, irtó sokan áldoznak rá pénzt, még ha tudják: nem éppen a legjobb filmre váltanak jegyet. Mi sem bizonyítja jobban ezt a tényt, mint az, hogy ez a film idén az első, amelyik a legnagyobb kezdő hétvégével büszkélkedhet idén. 

            A filmmel sok baj van. Az immár trilógiából quadrológiává fejlődött történetsorozat jelenlegi része erősen kilóg a sorból. A stúdió megpróbált még egy bőrt lerántani az amúgy is népszerű kalóz univerzumról, azonban ezt kevés sikerrel tette. A főszereplő Johnny Deppről tudni lehet, hogy már behunyt szemmel is tökéletesen el tudja játszani Jack Sparrow kapitányt. A régi mellékszereplők is hozták a szokásos alakítást, úgy Gibbs, mint a Geoffrey Rush által megformált Barbossa kapitány. Azonban az új mellékszereplő bagázs úgy büdös gyenge, ahogy van. Humorban nem jeleskednek, karakterisztikában még annyira sem. Egyedül az általam a Blöffből ismert Stephen Graham által megformált Scrum visz egy kevés üde színfoltot a filmbe, bár elég haloványan teszi ezt. De örülni kell, hogy ő is van legalább. Hiányoltam a régi bagázst, konkrétan a Fekete Gyöngy legénységét, majmostól, félszeműtől, papagájostól. Tudom, már elég bőrt lehúztak róluk is a trilógia során, de ők az igazi Pirates of Caribbean karakterek. 

            Nagyon meglátszik az alkotáson, hogy más rendező, név szerint Robb Marshall vette ki Gore Verbinski kezéből a stafétát. Maga a történetvezetés is eléggé eltér a trilógiától, nincsenek benne visszautalások és a mellékszereplőkből is sajnos csak azok térnek vissza, akik eddig sem sok vizet zavartak.

            Egy újragondolásnak néz ki az egész, új stábbal, néhány nagynevű sztárral megfejelve, akik a régiek űrét próbálják betölteni.

            Sokan szidják a második és harmadik részét is a történetnek, hogy azok mennyire nem voltak jók az elsőhöz képest. Én nem így vagyok: mindhárom mondhatni egyformán tetszett, így volt kerek az egész történet. Ha valamilyen szinten azt folytatták volna, újabb bőrök lenyúzásával, valószínű még ilyen sem lenne, hiszen az lezárult. Sajnos azonban az új történettel sem kapták el azt az irányvonalat, ami jobbá tette volna a negyedik részt a többinél.

            Penélopé Cruz tobzódik a szerepben (nemhiába, a forgatás alatt várandós lévén, plusz kisugárással alakítihatott), Ian McShane Feketeszakáll kapitányára sem lehet panasz (bár gonosznak gonosz, de mégsem eléggé), de a kierőltetett, új vonulatot képviselő misszionárius-sellő szerelmi szál nagyon össze volt csapva, nem működött megfelelően.(a sellő nevének hangos kimondásakor például a népes nézőközönség hangosan röhögött, holott látszott, hogy a készítők nem szánták humorbombának) Az alakításokon felül a szirénekkel való harc volt még látványos a film nézése során. Amúgy a 3D alig adott hozzá valamit a filmélményhez, szóval anélkül is teljesen élvezhető. 

            Természetesen a befejezés ismét olyan, amit folytatni lehet, egy új küldetés beadagolásával, hiszen a szereplők meglennének hozzá. Ez azonban már a bevételtől és a készítők akaratától, valamint kreativitásától függ. Nem mondom, szívesen időzöm néha kalózaink univerzumában, végignézve a régi részeket is, azonban nem biztos, hogy vevő lennék egy új, teljesen hatásvadász részre, ami csak arra menne ki, hogy megfejelje még nagyobb hülyeséggel ezt az amúgy is hanyatlóban levő szériát.

            Szép volt, jó volt. De ennyi is bőven elég volt.

Catfish – mi köze a facebookhoz?

Újabb, a Perspektívában megjelent "elemzés".

Egy dokumentumfilm, ami nagyon közel áll a ma emberéhez, holott még anno, 2007-ben készült, de csak most nyerte el igazán globális aktualitását.

Ez a Catfish címen futó alkotás sokunk számára úgy lehet ismerős, hogy az a bizonyos másik facebook-os film, 2010-ből. Azonban ez ennél sokkal többről szól, minthogy simán csak bemutatná a facebook-élet néhány sajátosságát.

A modern technológia és internet egyik visszásságát mutatja be, amit egyszerűen visszaélésnek lehet nevezni. Mindezt két testvér, (akik közül az egyik, Ariel a film rendezője, a másik, Nev pedig a főszereplője) valamint egy barátjuk, (aki az operatőr funkciót látja el) szemszögén keresztül láttatja. Plusz még a hozadék szereplők segítségével.

            Az alapszituáció nagyon egyszerű: Nev, egy New York-i fotós megismerkedik a facebook révén egy kislánnyal, aki tehetséges, szárnyait bontó festőművészként elvállalja, hogy  vászonra viszi a 24 éves fiatalember néhány fotóját. Természetesen az internet segítségével tartják egymással a kapcsolatot, holott hatalmas távolság választja el őket egymástól, lassanként Nev betekintést nyer a kislány családjának életébe. Telefonon beszélget a lányát mindenben támogató anyukával, nézegeti a képeiket a facebook-on, de ami a legfontosabb, hogy megismerkedik a nagyobbik, vele majdnem egykorú lánnyal, akihez egy idő után valamiféle távolsági romantikus kapcsolat kezdi fűzni. 

Ariel, Nev bátyja pedig úgy dönt, hogy meg kell örökíteni ennek a távkapcsolatnak minden egyes mozzanatát, innentől kezdve forog a kamera, testvéréről csinál filmet, közös barátjuk segítségével.

            Nev arcáról az egész film alatt nem lehet letörölni a vigyort. Boldog, hogy on-line ismerőseivel ilyen jól megvan, mindig vigyorogva számol be, ha postán csomagja érkezik a kis „festőművésztől”, lelkesen újságolja, hogy éppen miket beszéltek „barátnőjével”, akinek ráaggatott státuszát szégyenlősen tagadja. 

            De amint a film kissé vészjósló hangulata is sejteti, nem minden az aminek látszik, lehet akármennyire boldog az ember, az élet soha nem fenékig tejfel. (bocsánat kedves olvasó, de ezt a szituációt csak ilyen fene nagy közhelyekkel lehet felvázolni.) Egyszóval a gyanú árnyéka egy szép napon felmerül és innentől kezdve nem lehet megálljt parancsolni az elindult lavinának. Félreértés ne essék, nem annyira drasztikus a helyzet, mint amennyire ezek a mondatok érzékeltetik. Itt egy békés konfliktusról van szó, amit néhány beszélgetéssel nagyon könnyen el lehet simítani. (itt jön be az a rész, hogy nem biztos, sőt egyáltalán nem értjük az amerikai átlagember gondolkodásmódját és viselkedését, valamint az, hogy biztosan nem így reagálnánk és viselkednénk egy hasonló helyzetben, amit azért lássunk be: bármelyikünkkel megtörténhet.)

A cím jelentésére és filmhez való viszonyára csak az alkotás utolsó pillanataiban kapunk magyarázatot, ami azért valljuk be, mindkét nézőpont tanulságát a szánkba akarja rágni. Merthogy ez olyan szituáció, amelyből az ember végül levonhatja a tanulságot saját maga számára is, és ha csak egy perc erejéig el is gondolkodtatja a nézőt, akkor ért valamit hogy ez a három fiatalember nevét és státusát vállalva publikussá tette alkotását. (hacsak nem a hírnév volt, ami vezérelte őket)

Utólag azt is olvastam erről a filmről, hogy dokumentumfilmként eladott áldokumentumfilm. Az ember azt se tudja minek higgyen...

A mondanivalón van úgyis a lényeg.

Star Wars Rhapsody

Az új Star Wars trilógia parodizálva a Bohemian Rhapsody dallamára, star warsosított szöveggel.
Egyszerűen brilliáns.
Rajongóknak kötelező.
Akik még nem látták, azoknak pedig spoileres lehet.
Forrás: http://starwars.blog.hu

Priest: premier kritika

A távoli jövőben vége van már az ember-vámpír közti harcnak: a két tábor izolálva él egymástól. Legalábbis ezt szajkózza az Egyház, aki időközben egyeduralomra tett szert a világ sötétbe borult városaiban.
A vámpírok elleni fegyverek a Papok, akiknek éppen semmi dolguk, mivel a háború végetért. Azonban néhány baljós esemény hatására a Paul Bettany által alakított Priest üzembe helyezi magát, hatalmas rosszat sejtve a háttérben. Szembeszegülve az Egyház, ebből következően pedig Isten akaratával, egy lelkes, de amatőr szívtipróval nekiindul, hogy megakadályozza az eljövendő rosszat, amire a vámpírok készülődnek rejtekhelyeiken.
Természetesen mindez nemes cél érdekében történik, hiszen egy kedves lány élete is kockán forog, meg kell őt menteni. Mint minden mesében.

És bár egy képregényfilm, egy gyenge, azonban látványos mesévé avanzsálódik, a vadász harcát milliomodszor feldolgozva, amint szembeszáll a fokozatosan erősödő ellenfelekkel, végigverekedi magát rajtuk, hogy végül eljusson a BOSS-ig, akit szintén legyűr, megmentve a napot.
Egy olyan hasonlat is eszembe jutott, hogy a Priest nem más, mint egy jövőben játszódó Van Helsing történet, effektekkel és látvánnyal nyakonöntve. Mert ezekből nincs hiány. Az epikus lassítások, a néhol már pofátlan lehetetlenségbe átmenő harcok, mind-mind a nyári blockbusterszezon eljövetelét jelzik. Sajnos azonban a gyengébbik vonulatot képviseli a film.

És miért? Sajnos azért, mert a lehető legtöbb klisét lövi el története során. Fájóan sokat, ami talán több közepes filmnek is sablondömpinget tudna szolgáltatni. A 23. zsoltár már unalmasnak tűnő elhangzásával amint elszánt karakterek szájából elhangzik, sejteni lehet, hogy rég nem szolgál semmi újjal az egész történet. Ugyanazok az akciódömpingek, ugyanaz a cselekmény, csak más formába öntve. Ezt már kismillószor láttuk.

Természetesen, blockbuster mozi lévén nem maradhat el az elvarratlan szál sem, aminek nyilvánvalóságával a készítők nem titkolják azon vágyukat, hogy ők készen állnak a folytatásra, ha azt az igények és a bevétel is úgy tartaná, hiszen alapanyag van hozzá bőven. Én azonban remélem, hogy nem fogják folytatni. Van így is elég ilyen stílusú film manapság. Akit pedig amúgy is érdekel a történet és a karakterek sorsa, az megkeresi a képregényt és onnan csemegézik.


Summa summarum: Paul Bettany új filmje, a tavalyi Legion bukás után, megint nem sikerült úgy, ahogy azt a hatásvadász előzetes beharangozta. Pedig A-listás színészekből nem volt hiány. De hogy gondolhatja valaki, hogy 87 percen keresztül egy főszereplőnél több karakter ki tudna bontakozni?
Gyenge, de nem vészesen. A látvány valamilyen szinten kárpótol.

Még egy kis hozzáfűzés: a helyzet komikumához tartozik, hogy két színész is megfordul a filmben, akik vámpíros alakításukról híresek: Stephen Moyer, aki jelenleg is a True Blood című szériában vámpírkodik, valamint Cam Gigandet, aki anno 2008-ban a Twillightban a csillámvámpírok táborát erősítette(tudjátok, aki Bellát harapdálta). Ezúttal emberbőrben adatott meg nekik a lehetőség, hogy szembeszálljanak a manga vámpírokkal. Karl Urban az, aki bekeményít nekik.

Szülinapok: május 14

Cate Blanchett: 42 (színész)

(The Lord of The Rings, The Aviator, Babel, The Curious Case of Benjamin Button, Robin Hood --> The Hobbit, stb.)

George Lucas: 67 (rendező)

(Star Wars, Indiana Jones)

Sofia Coppola: 40 (rendező)

(Lost in Translation, The Virgin Suicides, Marie Antoinette, Somevhere)

Édesapjával, Francis Ford Coppolával

Tim Roth: 50 (színész)

(Reservoir Dogs, Pulp Fiction, The Incredible Hulk, Lie to Me, stb.)

Micmacs – (N)Agyban megy a kavarás

Amíg nem alkotok újat, addig publikált írásaimat szedem össze és teszem közzé blogomon is, hogy aki még nem találkozott volna velük, itt is megtehesse.
Ez most a Vesszőről származik, lassan egy éve jelent meg.

Jean-Pierre Jeunet nem akar csalódást okozni rajongóinak. Úgy döntött, hogy a korábbi sikereit alapul véve, ismét visszatér a gyökerekhez, ahhoz a nem mindennapi képekkel teli mesés filmvilághoz, amihez ő a legjobban ért (az Amerikában tett kitérője után, ahol az Alien 4-et rendezte).

Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint korábbi sikeres művei: Delicatessen, az Elveszett gyermekek városa, a Hosszú jegyesség, vagy pedig nem utolsósorban a hatalmas közönségsikernek örvendő Amelie csodálatos élete is.

A Micmacs-ban ismét ebbe a szürreális, sajátosan jeunet-i világba nyerhetünk bepillantást és ismerhetjük meg, nem hétköznapi karaktereit. Merthogy ezek a szereplők messze állnak a szokványos fogalmától és egy olyan világban élnek, ahol ismeretlen fogalomnak számít az értéktelen kacat, haszontalan lim-lom.
A történet Bazilról szól, aki a szerencsétlen, vagy adott esetben szerencsés véletlenből kifolyólag golyót kap a fejébe, ami nem öli meg őt, hanem orvosait választás elé állítja: kiszedik a lövedéket, vegetálásra kényszerítve a szerencsétlen pácienst, vagy benne hagyják a koponyájában arra kényszerítve őt ezáltal, hogy abban a tudatban élje további életét, hogy a gyilkos eszköz bármelyik pillanatban végezhet vele. Pénzfeldobással az utóbbi lehetőséget választva elkezdődik főhősünk immáron kalandokban bővelkedő élete, amit a bosszúállásnak szentelhet. Azonban nem az elkövetőkön készül bosszút állni, hanem a gyártókon, akik ezeket a halálos fegyvereket kifejlesztették, ezáltal apja halálát is okozva.

Azonban itt nem véres és könyörtelen bosszúra kell számítani. Ebben a filmben nem fröcsög a vér, nem záporoznak a töltényhüvelyek és jóformán senkinek sem esik fizikai bántódása, legalábbis nem hollywoodi stílusban. Az autósüldőzés sem mesterkélt, látványos törő zúzó, a robbanás pedig nem a pusztításáról híres, hanem olyan nevetséges elemek mutatkoznak belőle, hogy az újságot olvasó embernek lerepül a parókája, vagy a falinaptáron pózoló rajzolt szupermodellről a gyors fellapozás miatt eltűnnek a ruhái.

A főszereplő, Bazil karaktere rendkívül hatásosan van felépítve: gyerekkori visszautalásokkal megnyomorított életére, nyomorúságának nevetségesen való bemutatásával egy nagyon szerethető és együgyű karakterrel találkozhatunk, aki gyermeki naivsággal veti magát az események sűrűjébe, nála is furcsább társai segítségével, akik között van szénkefét nyelt ágyúból kilőtt elfeledett rekorder, Calculette névre hallgató mindent érzékszervekkel kiszámító szarukeretes szemüvegű, szürke leányzó, vagy éppen egy nagyon hajlékony, könnyen megsértődő hölgyemény. Ez a furcsa tagokból álló közösség fogadja be a főszereplőt, újrahasznosított régiségekből és kidobott kacatokból épült tanyájukba, hogy együtt összefogva, hatásosan lépjenek fel a rossz értékeket képviselő fegyverkereskedők és segítőik ellen.

A történetet poénjai teszik kedvessé a néző számára. Ez nem az a típusú komédia, amit az ember a hasát fogva fetrengve tekint meg, hanem aminek együgyű, nevetséges, sokszor groteszk és lehetetlen helyzetei csalnak folyamatos mosolygást az ember arcára.  Ilyen sokszor Bazil viselkedése is, aki gyermeteg módon, röhejes viselkedéssel próbálja kihúzni magát a nehéz helyzetekből, ilyen kérdéseket téve fel magának, hogy miért van a keresett város mindig a térkép hajlatában? vagy az örök klasszikus: a zebrának milyen színűek a csíkjai? Szeret zagyvaságokat beszélve kommunikálni, kedveli az általa betanult szöveget tátogtatva követni és még sok ilyen apróság, amik közrejátszanak abban, hogy elnyerjék a néző tetszését. Az összehangolt „gerillaakciók” az emberi figyelmetlenségre, butaságra alapoznak, továbbá azt is bemutatja, hogy az ember, jelentéktelensége miatt, mennyire be tud olvadni valahová.

Az együgyűséget és furcsaságot képviselő jókkal ellentétben a gazdag, negatív szereplő jelenvalósága, a hírességek megmaradt testrészeit gyűjtő fegyverkereskedőben nyilvánul meg. A gonoszak pedig nem halállal, vagy börtönnel lakolnak, hanem erkölcsi tanulság a nekik tartogatott büntetés. A film nem hordoz mély mondanivalót, hacsak azt az általános tendenciát nem, hogy a fegyvergyártás, alapjában véve egy rossz dolog.
Végül, de nem utolsósorban a filmet zeneisége és színes képi világa teszi működőképessé: egyes kritikusok szerint a zongora és klasszikus zene hangja a szereplőkkel együttműködve a klasszikus chaplini és buster keatoni világot hozza elénk egy kissé modernebb köntösben. Az alkotás nem vágyik filozófiai magasságokba, nem fogja népszerűség terén beérni elődjeit, csupán magával akar rántani és elszórakoztatni 105 percen keresztül. Úgy érzem, hogy ez sikerült is, és a rendező nem szégyenkezhet: ismét egy olyan alkotást tett le a francia filmvilág asztalára, ami megállja a helyét.