A The Artist gyönyörűsége

Bérénice Bejo. Argentínában, Buenos Airesben látta meg a napvilágot, 35 évvel ezelőtt (Természetesen nem látszik rajta)

Néhány kép a The Artist révén felfedezett tüneményről, a 2012-es Oscar gála előttről.

Tessék gyönyörködni benne! Amúgy a The Artist nem rossz film. Megérdemelten fogja bezsebelni azt a sok oscart a többi elismerés mellé.

Plakátok, amik az igazat mondják

A tavaly is volt egy ilyen bejegyzésem, amiből feltehetően a rossz linkelés, vagy feltöltés miatt eltűntek a képek. Sebaj, ITT meg lehet nézni a tavalyi adagot. Punktum.
Idén is készült egy ilyen összeállítás, amiből én is feltöltök néhány képet. Csak úgy. Mert más is ezt teszi.

A többit IDE kattintva lehet megnézni.

Johnny English újjászületése

Körülbelül egy fél nap elteltével néztem újra a Johnny English Reborn-t. A brit titkosügynök történetének első része már-már Home Alone magasságokba emelkedett a televíziók műsorrácsában ismétlés szinten, biztos vagyok benne, hogy a folytatásra is ez a sors vár. Az elődjéhez hasonlóan ez a film is viszonylag gagyi, titkosügynök-pukkasztó poénokra apellál, de vannak olyan pillanatai, amikor az ember mégis önkéntelenül felnevet, mivel elég bravúrosan tud csetleni-botlani és különböző helyzeteket elszúrni a Mr. Bean szerepekről elhíresült Rowan Atkinson, akiről bátran ki lehet jelenteni, hogy kezd belépni a tiszteletreméltó öregek klubjába, erről tanúskodik szépen őszülő feje is. Paródia téren pedig akár Leslie Nielsen nyomába is léphet brit vonalon. Úgy gondolom, hogy ez a viszonylag komolyabb, nem feltétlenül ütődött szerep is jól áll neki. A filmből pedig kihozták amit lehetett, ennél többet nem is lehetett elvárni az alkotástól. Az előzmény által felállított mércét nem viszi lennebb, és viszonylag kellemes szórakoztatást nyújthat akár pár év múlva is egy kellemes vasárnap délután/este, ha netalán-tán a távirányító pötyögtetése közben ez a film köszön vissza valamelyik közszolgálati csatornáról.

A zajok zenéje (Zajháborítók – Sound of Noise)

Nem mindennapi, abszurd, posztmodern, mindezek mellett pedig roppantul szórakoztató. Hogy ezt a kijelentést lehet-e alkalmazni a skandináv filmek zömére, nem tudom, de egyik ilyen filmre biztosan: a Zajháborítókra illik ez a kijelentés.

Egy olyan filmről van szó, amely a vizuális érzékelés helyett az auditívat helyezi előtérbe egy viszonylag fiatal műfajjal, a zajzenével. A film bemutatja, hogy mennyi mindent ki lehet hozni belőle.

Egy zenész családból származó, ennek ellenére botfülű rendőr az alkotás főszereplője, aki az abszurd történetvezetés áldozataként egy anarchista, terroristáknak nézett zenészcsapattal kell felvegye a harcot, akiknek elsődleges céljuk, hogy egy felejthetetlen városi „koncerttel” örvendeztessék meg az amúgy is zajszennyezésnek kitett emberek fülét. Az ironikusan is a nagy zeneszerző után Amadeusnak keresztelt nyomozó, aki ráadásul irtózik mindenféle zenétől, megszállottként kezdi üldözni a nem mindennapi zenészeket, akik négy „műben” tervezik kicsúcsosítani lázadó tevékenységüket.

A filmben megjelenő paranoiás társadalom természetesen paródiája a korunkban elharapódzó terroristaszervezetektől való beidegződött félelemben élő, emellett pedig a mindennapi zajszennyezésnek kitett városlakóknak. A zaj és az ebből született zene mindössze eszköz, amivel az agyonajnározott klasszikusokat, de emellett egyéb műfajokat is kifiguráznak. A hattagú, főként első osztályú dobosokból álló banda mindenféle nyomás ellenére megpróbálja véghezvinni nem éppen ördögi tervét, ami a nézőt megfelelőképpen szórakoztatja, pláne, ha megfelelő hangrendszerből szól ez a nem mindennapi muzsika.

A történetről elejtett mindenféle spoilereket tartalmazó magvasnak tűnő gondolat fölösleges, mint bármi más film magyarázása azoknak, akik még nem látták. Legyen elég az, hogy ez a nem mindennapi produkció olyan szintű szórakoztatást nyújt, amit előtte még semmi. A készítők, bár nem találták fel a spanyolviaszt, de az egyedi ötletet megfelelőképpen tudják végigvinni a filmben a kissé lapos és nem túl fordulatos történetvezetés segítségével. Antihősökre apellál, de az őket üldöző főhőssel is teljes mértékben lehet azonosulni, anélkül, hogy meghasonulna az irántuk érzett szimpátiánk.

Akit pedig ezek a sorok nem győztek meg a film megtekintésére, annak ajánlom az alábbi videót, a kezdő képsorokkal, ami velem is első pillanatban megkedveltette ezt a különleges atmoszférát. Egyik kritikus gondolataihoz csatlakozva: én is szép pénzt fizetnék azért, hogy egy megfelelő hangtechnikával felszerelt moziban láthassam újra azt a filmet, aminek egyes részeit újra és újra meg kell néznem és hallgatnom, fülhallgatóval a fejemen.