Nem 2013-as Gettómilliomos - jobb annál. Pi élete (Life of Pi)

Tizenegy Oscarra jelölték, főként a technikai kategóriákban. Nem 3D-ben és nem vásznon sikerült megnéznem, mégis úgy gondolom, egy nagyon látványos, ennek ellenére a blockbuster szériából kiemelkedő alkotás a Pi élete (nem csak a késő őszi bemutató miatt), amelynek története, cselekménye is sokatmondó.

Szerethető alkotás a Pi élete, amelynek jövőjét úgy látom, hogy számos filmklub, baráti társaság fogja még közösen megnézni éppen az érdekes, több helyen is elgondolkodtató története miatt. Esetenként még vallásórán, ifjúsági foglalkozásokon, táborokban is megnézetik egyes tanárok a nebulókkal, hogy okuljanak egy kicsit, táguljon a fejecskéjük, hogy utána kikérdezhessék: mennyire sikerült azonosulniuk a főhőssel, vagy éppen hogyan látják a vallás és a hit kérdését az alkotás tükrében.

Természetesen a vizualitása miatt, számos 3D-őrült is a „polcára” helyezi a filmet az Avatar mellé, a helyenként hasonló látványvilág miatt, és valószínűleg még sokáig beszédtéma lesz a fent említetthez hasonlóan éppen a filmben megjelenő vegetarianizmus, vagy éppen a hit és a vallás kérdése miatt.

Pi életéről nehezen tudnék ódákat zengeni, de elfogadom, hogy egy korrekt, üdítő alkotás, amelynek az Oscar-felhozatalban van a helye. Szerethető film, minden apró hibája ellenére. Az első előzetest látva, a film alapjául szolgáló könyvet nem ismerve nem tudtam elképzelni, hogy mitől is állítják be már az elejétől fogva annyira nagyszerűnek a filmet. Megértettem, bár a történetről vétek lenne bármit is mondani az előzetesben elhangzókon kívül.

Pi élete egy modern feldolgozású mese. Egy hőseposz, amely egy fiatal indiai fiú megpróbáltatásait, ezáltal fejlődéstörténetét mutatja be egy különleges helyszínen: az óceánon, különleges szereplőkkel: állatokkal. Mondhatni a film nagy része egyszemélyes alkotás, amelyben a főszereplő a fiú, a CGI-tigris és a látványvilág. Csupán ez utóbbiért is érdemes megnézni legalább egyszer.

I'm back!

Mivel többen is jelezték, hogy időközben ráakadtak a blogomra és előszeretettel szokták böngészni, úgy döntöttem, hogy folytatni fogom a „tevékenységet”, időnként frissíteni fogom a webes napló tartalmát. Eddigi bejegyzéseimet egyetemistaként írtam, most, „újságíró fejjel” valószínűleg egy kissé másként fogok megnyilvánulni, a lehetőségeim szerint minőségibb tartalmakkal szeretnék előállni. Külön sorozatrészekről nem lesz szó, továbbra is filmekről fogok írni, annak ellenére, hogy lényegesen kevesebb időm jut a megnézésükre. Ez azzal jár többek között, hogy minőségibb, jobb alkotásokat próbálok nézni.

Amíg azonban a hosszú kihagyás után összerakom az első filmes írásomat, addig, bár a napnak mindjárt vége, hadd mutassak néhány színészt, színészpalántát, akik ma ünneplik születésnapjukat. Isten éltesse őket! Ki, miben látta őket, illetve melyik a kedvenc filmje/sorozata tőlük? (Zárójelben, hogy én melyik alkotásból ismerem, illetve kedvelem őket)

1. Alan Rickman

(Die Hard, Sweeney Todd: The Demon Barber of Fleet Street, Perfume: The Story of a Murderer, és a Harry Potter széria)

1946. február 21-én született a londoni Hammersmithben. Ma 67 éves.

2.Ellen Page

(Juno, X-Men: The Last Stand, Inception, Super)

1987. február 21-én született új skóciai Halifaxban, Kanadában. Ma 26 éves.

3. Anthony Daniels 

(Star Wars - összes: C–3PO)

1946. február 21-én született a whitshield-i Salisburyban, Angliában. Ma 67 éves.

4. Sophie Turner

(Game of Thrones - Sansa Stark)

1996. február 21-én született az angliai Northamptonshire-ben. Ma 17 éves. 

5. Mélanie Laurent

(Iglorious Basterds, Beginners)

1983. február 21-én született a franciaországi Párizsban. Ma 30 éves.

Mellettük ugyanakkor boldog születésnapot mindazoknak, akik szintén február 21-én ünneplik születésük napját!

A The Artist gyönyörűsége

Bérénice Bejo. Argentínában, Buenos Airesben látta meg a napvilágot, 35 évvel ezelőtt (Természetesen nem látszik rajta)

Néhány kép a The Artist révén felfedezett tüneményről, a 2012-es Oscar gála előttről.

Tessék gyönyörködni benne! Amúgy a The Artist nem rossz film. Megérdemelten fogja bezsebelni azt a sok oscart a többi elismerés mellé.

Plakátok, amik az igazat mondják

A tavaly is volt egy ilyen bejegyzésem, amiből feltehetően a rossz linkelés, vagy feltöltés miatt eltűntek a képek. Sebaj, ITT meg lehet nézni a tavalyi adagot. Punktum.
Idén is készült egy ilyen összeállítás, amiből én is feltöltök néhány képet. Csak úgy. Mert más is ezt teszi.

A többit IDE kattintva lehet megnézni.

Johnny English újjászületése

Körülbelül egy fél nap elteltével néztem újra a Johnny English Reborn-t. A brit titkosügynök történetének első része már-már Home Alone magasságokba emelkedett a televíziók műsorrácsában ismétlés szinten, biztos vagyok benne, hogy a folytatásra is ez a sors vár. Az elődjéhez hasonlóan ez a film is viszonylag gagyi, titkosügynök-pukkasztó poénokra apellál, de vannak olyan pillanatai, amikor az ember mégis önkéntelenül felnevet, mivel elég bravúrosan tud csetleni-botlani és különböző helyzeteket elszúrni a Mr. Bean szerepekről elhíresült Rowan Atkinson, akiről bátran ki lehet jelenteni, hogy kezd belépni a tiszteletreméltó öregek klubjába, erről tanúskodik szépen őszülő feje is. Paródia téren pedig akár Leslie Nielsen nyomába is léphet brit vonalon. Úgy gondolom, hogy ez a viszonylag komolyabb, nem feltétlenül ütődött szerep is jól áll neki. A filmből pedig kihozták amit lehetett, ennél többet nem is lehetett elvárni az alkotástól. Az előzmény által felállított mércét nem viszi lennebb, és viszonylag kellemes szórakoztatást nyújthat akár pár év múlva is egy kellemes vasárnap délután/este, ha netalán-tán a távirányító pötyögtetése közben ez a film köszön vissza valamelyik közszolgálati csatornáról.

A zajok zenéje (Zajháborítók – Sound of Noise)

Nem mindennapi, abszurd, posztmodern, mindezek mellett pedig roppantul szórakoztató. Hogy ezt a kijelentést lehet-e alkalmazni a skandináv filmek zömére, nem tudom, de egyik ilyen filmre biztosan: a Zajháborítókra illik ez a kijelentés.

Egy olyan filmről van szó, amely a vizuális érzékelés helyett az auditívat helyezi előtérbe egy viszonylag fiatal műfajjal, a zajzenével. A film bemutatja, hogy mennyi mindent ki lehet hozni belőle.

Egy zenész családból származó, ennek ellenére botfülű rendőr az alkotás főszereplője, aki az abszurd történetvezetés áldozataként egy anarchista, terroristáknak nézett zenészcsapattal kell felvegye a harcot, akiknek elsődleges céljuk, hogy egy felejthetetlen városi „koncerttel” örvendeztessék meg az amúgy is zajszennyezésnek kitett emberek fülét. Az ironikusan is a nagy zeneszerző után Amadeusnak keresztelt nyomozó, aki ráadásul irtózik mindenféle zenétől, megszállottként kezdi üldözni a nem mindennapi zenészeket, akik négy „műben” tervezik kicsúcsosítani lázadó tevékenységüket.

A filmben megjelenő paranoiás társadalom természetesen paródiája a korunkban elharapódzó terroristaszervezetektől való beidegződött félelemben élő, emellett pedig a mindennapi zajszennyezésnek kitett városlakóknak. A zaj és az ebből született zene mindössze eszköz, amivel az agyonajnározott klasszikusokat, de emellett egyéb műfajokat is kifiguráznak. A hattagú, főként első osztályú dobosokból álló banda mindenféle nyomás ellenére megpróbálja véghezvinni nem éppen ördögi tervét, ami a nézőt megfelelőképpen szórakoztatja, pláne, ha megfelelő hangrendszerből szól ez a nem mindennapi muzsika.

A történetről elejtett mindenféle spoilereket tartalmazó magvasnak tűnő gondolat fölösleges, mint bármi más film magyarázása azoknak, akik még nem látták. Legyen elég az, hogy ez a nem mindennapi produkció olyan szintű szórakoztatást nyújt, amit előtte még semmi. A készítők, bár nem találták fel a spanyolviaszt, de az egyedi ötletet megfelelőképpen tudják végigvinni a filmben a kissé lapos és nem túl fordulatos történetvezetés segítségével. Antihősökre apellál, de az őket üldöző főhőssel is teljes mértékben lehet azonosulni, anélkül, hogy meghasonulna az irántuk érzett szimpátiánk.

Akit pedig ezek a sorok nem győztek meg a film megtekintésére, annak ajánlom az alábbi videót, a kezdő képsorokkal, ami velem is első pillanatban megkedveltette ezt a különleges atmoszférát. Egyik kritikus gondolataihoz csatlakozva: én is szép pénzt fizetnék azért, hogy egy megfelelő hangtechnikával felszerelt moziban láthassam újra azt a filmet, aminek egyes részeit újra és újra meg kell néznem és hallgatnom, fülhallgatóval a fejemen.

Mary Elizabeth Winstead

27-ik születésnapját ünnepli a mai napon, 2011 november 28-án.
A Scott Pilgrim a világ ellen című képregényadaptációból lehet ismerős sokaknak. Nekem is.

Összekapcsoló tragédiák – Bábeli sors

Emberi sorsok és tragédiák, bábeli kaotikusságban elevenednek meg a képernyőn.

Két marokkói gyermek az apjuk által vásárolt puskával lövöldözni kezd a hegyek között. A versengéssé alakult játékból célbalövés lesz, aminek szerencsétlen sérültje egy amerikai turistabusz egyik hölgyutasa lesz…

A mexikói származású Alejandro González Iñárritu közel két és félórás drámája a bibliai Bábel-történetből kiindulva azt mutatja be, hogy néhány véletlenszerűnek tűnő történés mennyire képes befolyásolni akár más földrészen élő emberek életét is. A pillangóhatás kihangsúlyozott szerepet kap a történetben. A több kontinensen forgatott filmalkotás mondhatni egy bábeli nyelvzavart vonultat fel, ugyanis szereplői más kultúrákból jöttek, más nyelvet beszélnek, az események azonban összekötik őket.

A filmben megismerkedhetünk a Jones házaspárral, akik Marokkóban próbálják felvenni tragédiákkal átszőtt életük fonalát, míg gyermekeikre az Egyesült Államokban egy mexikói házvezetőnő vigyáz. Míg az elhidegült házaspár nőtagja megsebesül a turistabuszon utazva a tragikus események kiváltójaként eldördült puskalövéstől, addig a házvezetőnő haza készül Mexikóba, fia esküvőjére, amelynek később a felelőtlenség miatt tragikus következményei lesznek. Emellett pedig az elején még megmagyarázhatatlan mellékszálon Tokióba is elkalauzol a rendező, ahol egy süketnéma keleti lány magányának lehet részese a néző. A történet lassan bontakozik ki, a direktor bátran rúgja fel a lineáris történetmesélést, párhuzamosan rakva egymás mellé az eseményeket, mintegy lazán huzigálva az idősíkokat, amik a végére néhány darabot nélkülöző puzzle-é állnak össze.

De nemcsak a történet, hanem a gesztusok, érzések, valamint a különböző kultúrák szavak nélkül való bemutatására is nagy hangsúly fektetődik, amely a játékidő jelentős részét teszi ki, hangulatos zenei aláfestéssel és jellegzetes, sokatmondó képekkel.  Ilyen például a fogyatékkal élő japán lány élménye a szórakozóhelyen, amelyet perspektívaváltásokkal mutat be a film: ő csak a fények villódzását élvezheti, miközben a síri csönd veszi őt körül egy ilyen zajos közegben is.

A szegény marokkói kecskepásztor család egyszerű világa, ahol elharapódzik a bűn és a balsors, a színes mexikói esküvő képei, valamint a túlzsúfolt japán metropolisz világa, ami körülveszi a szerencsétlenül magányos szereplőt.

A több szálon futó történet a sztereotípiákra is épít, és ezt a bábeli zűrzavar kaotikusságával tetézi: az ártatlan kecskepásztor család és ismerőseik terroristákká lépnek elő a nemzetközi konfliktussá fejlődött helyzetben, míg a mexikói házvezetőnő szintén bűnözővé válik családtagja hibájából az amerikai hatóság szemében. A japán lány pedig saját melodrámájából drogok és flörtölés segítségével próbál kitörni.

Míg végigjárják kálváriájukat, elválaszthatatlanul összekapcsolódnak, holott nem is érintkeznek egymással a történet során. Eközben pedig a nézőben is tudatosul a történet tulajdonképpeni mondanivalója: véletlenek márpedig nincsenek. Ezt talán egy kicsit szájbarágósan tálalják, de elfogadható a néhány, csupán sejtető motívum mellett, amelynek továbbgondolásával már az alkotás befogadóját bízza meg a rendező. És hogy a vég happy end, vagy pedig egy súlyos tragédia, szintén mindenki maga kell eldöntse.

A hét jelölésből a zenéért egy Oscar-díjat bezsebelő, emellett pedig a Cannes-i Filmfesztiválon a rendezésért Arany Pálma-díjjal kitüntetett filmalkotás egy ízig-vérig dráma, amely méltán foglalja el a helyet a rendező korábbi, magas mércét felállító művei, a Korcs szerelmek és a 21 gramm című alkotások mellett.

Nem könnyen emészthető ez a film, mégis érdemes megnézni. A katarzis miatt a néző méltán érezheti, hogy jó filmet választott kikapcsolódásként.