Sorozatajánló nyárra

Nyáron alkalom adódik többek között arra is, hogy az ember fia/lánya behozza a lemaradásait az őszi-tavaszi sorozatokból, esetleg újaknak fogjon neki. Természetesen mindezt a szabadidő eltöltéseképpen, unaloműzésként. (szigorúan esős napokon)

Egy filmes blogger csiripelte nem olyan rég a twitterjén, hogy nem igazi junkie (jelen esetben a sorozatfüggőségre értendő) az, akinek elfogynak a sorozatai.

Mivel nyáron egészen más a sorozatos felhozatal: rövidebb szezonok, adott esetben nem annyira színvonalas alkotások (tisztelet a nem kevés ritkaságnak), ezért az ember, példaként saját magamat felhozva, vagy előveszi régi kedvenceit, vagy már régen betervezett sorozatoknak fog neki, hogy néhány nap alatt szó szerint ledarálja a már megjelent részeket, kihagyva a hétről-hétre való izgulást, várakozást.

Bejegyzésemben néhány sorozatot szeretnék ajánlani a nyárra, mivel néhányan már fordultak hozzám ilyen kéréssel. Következzen egy rövid lista, esetenként egy nyúlfarknyi kommentárral, vagy ajánlóval, a teljesség igénye nélkül:

 

Game of Thrones: aki nem követte hétről hétre ezt a fantasy szériát, vagy még nem keltette volna fel az érdeklődését, annak nagyon ajánlom a George R. R. Martin fantasy regényciklusából készült 10 részes HBO sorozatot, amelynek természetesen a folytatása sem fog késni jövő tavasszal.A Starkok és Lannisterek viszálykodását bemutató sorozat amellett, hogy színvonalas, megragadó történettel és változatosabbnál változatosabb karakterekkel büszkélkedhet, amelyet elsőosztályú színészi gárda visz a képernyőre. Természetesen sokkal többről szó, mint amit az első sorban leírtam. Az első szezon egy kitűnő felvezető a későbbi történetvezetésnek, ami reményeink szerint, ha nem veszít lendületéből és színvonalából, még sok évig az HBO műsorai között megtalálható lesz. 

 

The Borgias: a szintén tavasszal rajtolt sorozat a másik nagyágyú csatornán, a Showtime-on került bemutatásra. A The Tudorshoz hasonló történelmi sorozat az 1400-as évekre nyúlik vissza, bemutatva a Borgia család mindennapjait, VI. Sándor pápa földi helytartóságát, annak minden velejárójával és ármánykodásával együtt.    

Skins: a brit sorozat a kevésbé ismert Channel 4-on mutatkozott be, még anno 2007-ben. A brit tinédzserek nem mindennapi életét bemutató 9-10 részes szezonokból álló sorozatot vétek lenne kihagyni a tinisorozatokat kedvelőknek. Néhány szezon után a szereplők fokozatosan cserélődnek, így tartva fel a sorozat frissességét és élethű történéseit, olyan színészekkel, akik tényleg a koruknak megfelelő karaktereket játszanak, ellentétben az amerikai tinisorozatokkal és filmekkel, ahol 20 és 30 év közötti színészek játsszák a középiskolásokat. (idén az amcsik is csináltak ugyanezzel a címmel egy feldolgozást, amit szerencsére elkaszáltak)

Misfits: szintén az előbbi csatorna két szezont megért szériája, amely frissességet hoz a napjainkban nagyon népszerű szuperhős-szuperképességes kitalációk tömkelegébe. Néhány közmunkára ítélt fiatalról szól, akik egy vihar következtében szuperképességekre tesznek szert és ezzel kell megbírkózniuk a részek során. A sablonos és eltúlzott kezdés után magára talál a sorozat és szerethető karaktereket, izgalmas dilemmákat ad a nézőnek, megújítva a szuperképességek világát.

 

Breakout Kings: a Szökés (Prison Break) készítőinek új sorozata ezúttal is szökött fegyencekről szól, azonban két oldalról. Egy fegyencekből álló csapat a hivatalos szervek képviselőivel szökött rabok nyomába ered, hogy epizódonként begyűjtsék őket. A sorozat egyik érdekessége, hogy a 3. részben feltűnik a Prison Break egyik karaktere, méghozzá T-Bag, akinek történetét itt teljes egészében elvarrják. (Természetesen ez a fogás nagyban hozzájárult a sorozat marketingjéhez, népszerűsítéséhez.) 

The It Crowd: a 2006-óta, nyári szezonokban 6 résszel debütáló sitcomot nevezhetnénk az angol Big Bang Theorynak is, azzal a különbséggel, hogy itt két informatikus és a szakosztályvezetőjükről szól a történet. Aki az angol humort szereti, annak kihagyhatatlan, aki pedig nem hallott a hozzá hasonlított The Big Bang Theoryról, annak lesz amit behoznia…

Modern Family: az immár megöregedett Ed O’Neill (El Bundy) szereplésével készült, 2009-ben megjelent sorozat egy nagyobb családról szól, akiknek zűrös és poénokban gazdag hétköznapjait, ünnepeit követhetjük nyomon. A sitcomokkal ellentétben itt most aláröhögés nélkül.  

My Name is Earl: a (sajnos) 2009-ben elkaszált 4 szezont megért sorozat Earlről, ex feleségéről, idióta öccséről és még sok más szereplőről szól, azzal az alapszituációval indítva, hogy Earl, a piti bűnöző megismerkedik a karmával és így elhatározza, hogy jó útra tér, listát ír minden elkövetett rossz tettéről, hogy helyrehozza azokat. A sorozat amúgy kitűnő kifigurázója a szegény amerikai bűnözőknek és a „redneckek”-nek. 

Futurama: az 5. szezon után nagyobb szünetet tartó futurisztikus sorozat, a The Simpsons kitalálójától,  tavaly nyáron éledt újjá néhány filmet követően. A jelenleg hatodik szezonját taposó szériát keveseknek kell bemutatni: a jövőben játszódik, párhuzamosan a mi éveinkkel, ezer évvel később. A kellő humorral és szarkazmussal megáldott futurisztikus, űrlény-mutáns-robot-ember csapat nagyon találóan figurázza ki a jelenkor problémáit. Humorban szerencsére nem estek vissza a South Parkhoz hasonlóan. 

Természetesen rengeteg sorozat van, amiket érdemes nézni, hétről-hétre követni, vagy jelen esetben ledarálni. Bejegyzésemben azokat szerettem volna kiemelni, amiket én is nézek, követek, és bátran merek ajánlani akárkinek.

Aki itt és most nem talált kedvére valót a felsoroltak közül, annak ajánlom az IMDb sorozatlistáját, amely a nézők értékelése alapján van rangsorolva.

Jó szórakozást kívánok a borúsabb napokra :)

Oda, vagy visszaút? – The Way Back

A szibériai gulág és az onnan megszökő féltucatnyi rab történetét feldolgozó monumentálisnak is nevezhető filmalkotás méltán érdemli meg a ráfordított figyelmet, pláne pedig azt a kitüntetést, hogy az ember fia/lánya valamiféle vásznon nézze meg. (értem ez alatt a falra, vagy egyéb fehér háttérre való kivetítést)

 The Way Back,vagyis a Visszaút nem semmi szereplőgárdát tudhat magáénak. A legjobb smink kategóriában a 2011-es Oscar-gálán jelölt filmben feltűnnek román, amerikai, svéd, brit és bulgár színészek is. A Zorant alakító Dragoş Bucur, a Valka szerepében feltűnő Colin Farrel, valamint Ed Harris, Saoirse Ronan, Jim Strugess és nem utolsósorban Mark Strong neve mindent elárul a nemzetközi szereplőgárdáról. A filmben is megvan ez a színes karakteráradat, ugyanis gulágra (Sztálin hadifogolytábora) ítélt rabokat személyesítenek meg, akik Lengyelországból, Jugoszláviából, Oroszországból, Litvániából, valamint Amerikából kerültek a Szibériai táborba. 

Egyszóval a szereplőkre nem lehet panasz. Mindannyian hihetően hozzák az orosz rezsim alatt raboskodó, nemzet ellenségeinek kikiáltott titulust, valamint hiteles oroszos-angolos akcentussal beszélnek, amely közös nyelv végeredményben összeköti őket.

A történet nem a raboskodásukról, hanem a szökésükről szól. Nem egy Nagy szökés-szerű történet, de úgy gondolom, hogy méltóképp lohol a nyomában, holott nagyon kevés közös elemet tartalmaz, nyilvánvalóan kerülve a humoros megnyilvánulásokat, a mély emberi drámára fektetve a hangsúlyt. A nem túl rövid felvezető után elindul a kis csapat, akiknél beigazolódik a tábor vezetőjének figyelmeztető mondata: nem a kerítések és a kutyák jelentik itt a börtönt, hanem Szibéria a maga monumentális területével, valamint a fejükre kitűzött vérdíjjal. Ez azonban nem tántoríthatja el a sebtében összekovácsolódott csapatot, akik merészen nekivágnak a dél felé, a remélt szabadság felé vezető útnak. Szabadulástörténeteket sokat ismerünk. Nem kell messzire menni, tudjuk, hogy hazánkban ’89 előtt is sokan próbálkoztak a határon való átkeléssel, több-kevesebb sikerrel. Ez a történet azonban annyiban más, hogy itt egy egész kontinensen kell átvágjanak, ahhoz, hogy a szabadság földjére tehessék a lábukat. A történet lassan, de mégis nagy léptékekben halad, figyelve arra, hogy a legfontosabb részleteket mutassa be, ami egy ilyen monumentális történetnél nagyon fontos. Természetesen nem képes arra, hogy teljes egészében visszaadja, amit ott és akkor azok az emberek éreztek, átéltek, de a dilemmák, szenvedések, a gyász és kilátástalanság érzése hihetően jön át a néző számára. És ebben rejlik a film nagyszerűsége. 

Az operatőrökről pedig el lehet mondani, hogy keményen megdolgoztak a pénzükért. A National Geographic koprodukciós film le sem tagadhatná a természetfilmes elemeket, a lélegzetelállító panorámákat, gyönyörűszép természeti képeket, amelyek mind hitelessé teszik ezeket a helyszíneket, minden zordságukkal, kegyetlenségükkel.

Nincs hiány azonban megható pillanatokból, felszusszanásokból sem, amelyek néha kellőképpen oldják a történet feszültségeit. És ahogy az lenni szokott, a természet időnként áldozatokat követel, gyásszal tölti el a szereplőket, és felteszi nekik az örök kérdést, ami ilyen helyzetekben mindig felmerül: sikerül-e ember maradni ezen körülmények között is?

Egy film a reményről, kitartásról, emberségről, összetartásról és még sorolhatnánk mindazt, amiről szól. Mindenféle pozitív dolog, amit egy ilyen helyzetből ki lehet hozni, ha néha úgy is tűnik, hogy ismét csak szakállas általánosságok hangzanak el a szereplők ajkairól. Ez most így van rendjén. A változatos helyszínek pedig rátesznek egy lapáttal. Megéri megnézni.

Forráskód - a párhuzamos valóság létrehozása

Duncan Jones rendezőtől a Moon (Hold) színvonala miatt sokat várnak el. Ahogy néhány általam olvasott kritikában is elhangzik: magasra tette a mércét és most új filmjével, a Source Code-al nem tudta ezt a szintet tartani. Bár a kritikusok nagyra értékelik a filmet, a közönség soraiban már inkább megoszlanak a vélemények az időutazós sci-finek beharangozott 93 perces alkotásról.

            Én bátran ki merem jelenteni, hogy az év eddigi legszórakoztatóbb, legszínvonalasabb alkotásával volt dolgom a Jake Gyllenhaal főszereplésével készült sci-fi és thriller kategóriába besorolt film megnézésekor. 

            Bár sokan azt nehezményezik, hogy ez egy lightos, ténylegesen blockbuster film, ami bár tele van A-listás színészekkel, történetileg mégis egy lágy massza, amikre a filmbeli logikátlanságok még rátromfolnak. És, hogy ők nem ezt várták a második filmjét rendező Duncan Jonestól. Én nem így vagyok vele. Bár egy műfajba sorolják a két filmet, itt látszik igazán, hogy mennyire tág értelmezéssel bír a science-fiction fogalma és hányféleképpen lehet megközelíteni a képzelet szintjén továbbfejlesztett tudományt.

            Úgy gondolom, hogy egy film, ami a nézése közben elfeledteti velem, hogy a logikai pontatlanságokat keressem megérdemli, hogy a nagyon jó jelzővel lássam el. Annyira magával ragadnott. és lekötött az egész játékidő alatt, hogy még azt is elfelejtettem, hogy időnként, szokásomhoz híven megnézzem, hogy mennyi van még hátra a filmből.

            A tempó feszes, a történet magával ragadó, a kivitelezés zseniális és nincs túlságosan elnyújtva a befejezés sem. Azért mondom, hogy túlságosan, mert azért néha érezhető, hogy már a sokadik befejezést látjuk, de mentségére legyen szólva, ez mind hozzátartozik ahhoz, hogy kerek legyen a történet.

            Aki esetleg még nem olvasott volna róla, vagy előzeseket nem látott, annak annyit, hogy egy katonáról van szó, akit visszaküldenek egy másik ember testébe a forráskód segítségével (amit itt és most nem részleteznék, a film megteszi helyettem), hogy felfedje egy merénylő kilétét, aki bombát helyezett el az események egyik színhelyéül szolgáló személyvonaton. Természetesen a cselekmény ennél tovább megy, nem áll meg a terrorista felkutatásánál, romantikus szálakat is vegyítve az események sorozatába. 

            Azt tudom rá mondani, hogy korrekt. Mindenféle szempontból. Jake Gyllenhall egy szimpatikus, érzelmekben tobzódó lokálpatrióta akcióhőst személyesít meg, akivel ennyi játékidő alatt simán lehet azonosulni. Vera Farmiga pedig szintén hozza a karaktert, ennek a filmnek is köszönhetően kezd egyre szimpatikusabbá válni a színésznő. Michelle Monaganhez bár a Kiss Kiss Bang Bangban volt szerencsém, nem maradt meg belőle semmi, hasonlóan most is: ő az a színésznő, aki végigmosolyogja az egészet, maradandó alakítást pedig nem kapunk tőle. De ez nem is baj. Legalább bebizonyosodik ismét, hogy nagyon szép színésznő. 

            Végeredményben mindenkinek ajánlom a filmet, aki egy kis könnyű, keveset gondolkoztató kikapcsolódásra vágyik. Érdemes megnézni már csak a történet és a főhős vívódásai miatt. A végkifejletről nem is beszélve, ami bár kicsit érzelgős, számomra elhozta a katarzist. Még sok ilyent Duncan Jones, nem baj, ha nem ér fel a Moon színvonalával, de ütős legyen!

Hanna. Tényleg gyilkos természet?

Hanna. A mérleg nyelve nagyon nehezen billent át nálam a szeretem film kategóriára.

A fiatal, profi gyilkosnak kiképzett lányként beharangozott Saoirse Ronan egyből felkeltette az érdeklődésemet, arra gondoltam, hogy a film megjelenése után ő is olyan piedesztálra fog-e emelődni, mint anno Siguorney Weaver karaktere (Ellen Ripley) az Alienekből, aki az egyik legkeményebb női akcióhős a filmtörténetben. (ez most csak egy példa, tudjuk, hogy nem ő az egyetlen gyengébbik nemet képviselő akcióhős).

Hanna karakterében hatalmas optimál rejtőzik. Adva van egy apa, aki a hófödte semmi közepén lányát gyilkológéppé képezi ki egy későbbi esetleges leszámolás reményében. Ez az alapszituáció megalapozza a hatalmas lehetőséget, hogy a szemeink előtt tényleg egy kegyetlen gyilkos bontakozzon ki, aki kegyelmet nem ismerve vadássza le ellenségeit, egytől egyik, netán tömegesen. 

A film elején megkapjuk ezt az alapozást, látjuk, hogy kemény fából faragták a lányt, betekintést nyerünk a kiképzés utolsó simításaiba, amikor is közeledik a fordulópont, hogy a történések teljesen más irányt vegyenek.

Amit a legjobban sajnálok, hogy a lehetőségekből adódóan kevés akciójelenet van a filmben, holott az ember egy ilyen szituáció kapcsán joggal várja el a pörgős akcióorgiát. Ehelyett a készítők más irányba kalauzolják a történéseket: a kislány menetközben mondhatni meghasonul önmagával, olyan dolgokat fedez fel, amik addig fájóan nem voltak jelen az életében. Ezeket felfedezve fejlődik, de nem alakul át teljesen.

Egy másik hibája a filmnek a szándékos hatásvadász jelenetekkel való villogás, a látszólagos szervezettség, logikátlanságok sorozata. De lehet, hogy csak a folyton kötekedő, szőrszálhasogató filmnézőknek jelent ez problémát. (amilyen én is kezdek lenni)

Ezeken az apróságokon továbblépve egész korrekt alkotást kapunk, az üldözött és üldöző történetét újra feldolgozva. Saoirse Ronan tobzódik a szerepben, vállán viszi az alkotást. Cate Blanchett elég korrektül hozza a főgonosz karaktert, végig meg tud maradni benne, nem esve abba a hibába, mint sok más gonosz karakter, hogy felesleges szócsépléssel teszi nevetségessé magát. 

Eric Bana, az apa szerepében bár keveset tűnik fel, de ebben a kevés jelenetben is nagyon halovány, szürke mellékszereplő. Nem tudom, hogy működött volna jobban a film: ha egy kemény akciódömping, vagy a művésziességbe szendén átkacsintó történet. Ez utóbbit választották a készítők, és ezidáig úgy tűnik, hogy úgy a közönség, mint a kritikusok túlnyomó többségben egyaránt kedvelik. (lásd IMDb és Rottentomatoes)

A pluszpontot pedig egyértelműen a film zenéje és bizonyos jelenetei kapják. A zenével profi módon összehangolt képek, az időnként jól felpörgő ritmus, és az egyedi zenei betétek. (Trent Reznor és Atticus Ross, Social Networkból megismert, már klasszikussá váló akkordjai is felcsendülnek egy dinamikus rész alatt). 

A vég pedig egész korrekt. Nincs túldramatizálva, a végtelenségig elnyújtva. Szóval, aki nem keresi folyton a kákán a csomót, annak egész jó filmélményt szolgáltat Hanna története.

House és a többiek

Hugh Laurie-t gondolom nem kell részletesen bemutatni. A "doki" ma ünnepli 52. születésnapját. 1959. június 11. született Oxfodshire-ben, Angliában.
Ja és ITT egy jó kis cikk zenei karrierjéről a Manna.ro-n. Érdemes belehallgatni.

A következő "áldozat" a Fringe sorozat Peter Bishopja, akit Joshua Jackson néven illik ismerni. Bár még elég kevés Fringe epizódot láttam, karaktere maradandó számomra és nem tűnik el a szürkébbnél szürke sorozatszereplők végtelen óceánjában.
Szinte elfelejtettem: ma lett 33 éves. Vancouverben (Kanada) jött a világra 1978. június 11.-én.

Ja és 2006 óta a nem elhanyagolható szépségű Dianne Kruegerrel jár. (Róla majd más posztban :)

 

Újabb jelenegi sorozatszínész: Peter Dinklage. Vagy nemrégiben híressé vált karakterének neve: Tyrion Lannister a Trónok harcából. Gondolom sokaknak ez marad emlékezetesebb, mint a Narnia Krónikái második részében (Trumpkin) való szereplése. Tyrion Lannisterként sokak sorozatos kedvence lett.
A 42. életévét betöltő színész 1969-ben ezen a napon született Morristownban (New Jersey).

Végül de nem utolsósorban a filmes alternatív valóság egyik megmentője, a Transformers széria üdvöskéje, Shia LaBeouf is ma ünnepli 25. születésnapját. (Los Angelesben született)
Számomra a Disturbia-val mutatta meg, hogy színészként van kurázsi benne.

Inspiráló filmmontázs

Napi tündér: Natalie Portman

30-adik születésnapja apropóján néhány kép arról a színésznőről, akit az idei Oscar-díjátadó óta kevés embernek kell bemutatni.
Natalie Portman 1981. június 9.-én látta meg a napvilágot Jeruzsálemben.
Láthattuk őt a Leonban, V for Vendettában, az új Star Wars trilógiában, valamint a Black Swanban, hogy csak a legkiemelkedőbb szerepeit említsem.

ITT egy nagyon jó összeállítás az Origo-tól, hogy szerintük miért jófej Natalie Portman. Érdemes végigfutni a cikken.