Hanna. Tényleg gyilkos természet?

Hanna. A mérleg nyelve nagyon nehezen billent át nálam a szeretem film kategóriára.

A fiatal, profi gyilkosnak kiképzett lányként beharangozott Saoirse Ronan egyből felkeltette az érdeklődésemet, arra gondoltam, hogy a film megjelenése után ő is olyan piedesztálra fog-e emelődni, mint anno Siguorney Weaver karaktere (Ellen Ripley) az Alienekből, aki az egyik legkeményebb női akcióhős a filmtörténetben. (ez most csak egy példa, tudjuk, hogy nem ő az egyetlen gyengébbik nemet képviselő akcióhős).

Hanna karakterében hatalmas optimál rejtőzik. Adva van egy apa, aki a hófödte semmi közepén lányát gyilkológéppé képezi ki egy későbbi esetleges leszámolás reményében. Ez az alapszituáció megalapozza a hatalmas lehetőséget, hogy a szemeink előtt tényleg egy kegyetlen gyilkos bontakozzon ki, aki kegyelmet nem ismerve vadássza le ellenségeit, egytől egyik, netán tömegesen. 

A film elején megkapjuk ezt az alapozást, látjuk, hogy kemény fából faragták a lányt, betekintést nyerünk a kiképzés utolsó simításaiba, amikor is közeledik a fordulópont, hogy a történések teljesen más irányt vegyenek.

Amit a legjobban sajnálok, hogy a lehetőségekből adódóan kevés akciójelenet van a filmben, holott az ember egy ilyen szituáció kapcsán joggal várja el a pörgős akcióorgiát. Ehelyett a készítők más irányba kalauzolják a történéseket: a kislány menetközben mondhatni meghasonul önmagával, olyan dolgokat fedez fel, amik addig fájóan nem voltak jelen az életében. Ezeket felfedezve fejlődik, de nem alakul át teljesen.

Egy másik hibája a filmnek a szándékos hatásvadász jelenetekkel való villogás, a látszólagos szervezettség, logikátlanságok sorozata. De lehet, hogy csak a folyton kötekedő, szőrszálhasogató filmnézőknek jelent ez problémát. (amilyen én is kezdek lenni)

Ezeken az apróságokon továbblépve egész korrekt alkotást kapunk, az üldözött és üldöző történetét újra feldolgozva. Saoirse Ronan tobzódik a szerepben, vállán viszi az alkotást. Cate Blanchett elég korrektül hozza a főgonosz karaktert, végig meg tud maradni benne, nem esve abba a hibába, mint sok más gonosz karakter, hogy felesleges szócsépléssel teszi nevetségessé magát. 

Eric Bana, az apa szerepében bár keveset tűnik fel, de ebben a kevés jelenetben is nagyon halovány, szürke mellékszereplő. Nem tudom, hogy működött volna jobban a film: ha egy kemény akciódömping, vagy a művésziességbe szendén átkacsintó történet. Ez utóbbit választották a készítők, és ezidáig úgy tűnik, hogy úgy a közönség, mint a kritikusok túlnyomó többségben egyaránt kedvelik. (lásd IMDb és Rottentomatoes)

A pluszpontot pedig egyértelműen a film zenéje és bizonyos jelenetei kapják. A zenével profi módon összehangolt képek, az időnként jól felpörgő ritmus, és az egyedi zenei betétek. (Trent Reznor és Atticus Ross, Social Networkból megismert, már klasszikussá váló akkordjai is felcsendülnek egy dinamikus rész alatt). 

A vég pedig egész korrekt. Nincs túldramatizálva, a végtelenségig elnyújtva. Szóval, aki nem keresi folyton a kákán a csomót, annak egész jó filmélményt szolgáltat Hanna története.