Nem mindennapi, abszurd, posztmodern, mindezek mellett pedig roppantul szórakoztató. Hogy ezt a kijelentést lehet-e alkalmazni a skandináv filmek zömére, nem tudom, de egyik ilyen filmre biztosan: a Zajháborítókra illik ez a kijelentés.
Egy olyan filmről van szó, amely a vizuális érzékelés helyett az auditívat helyezi előtérbe egy viszonylag fiatal műfajjal, a zajzenével. A film bemutatja, hogy mennyi mindent ki lehet hozni belőle.
Egy zenész családból származó, ennek ellenére botfülű rendőr az alkotás főszereplője, aki az abszurd történetvezetés áldozataként egy anarchista, terroristáknak nézett zenészcsapattal kell felvegye a harcot, akiknek elsődleges céljuk, hogy egy felejthetetlen városi „koncerttel” örvendeztessék meg az amúgy is zajszennyezésnek kitett emberek fülét. Az ironikusan is a nagy zeneszerző után Amadeusnak keresztelt nyomozó, aki ráadásul irtózik mindenféle zenétől, megszállottként kezdi üldözni a nem mindennapi zenészeket, akik négy „műben” tervezik kicsúcsosítani lázadó tevékenységüket.
A filmben megjelenő paranoiás társadalom természetesen paródiája a korunkban elharapódzó terroristaszervezetektől való beidegződött félelemben élő, emellett pedig a mindennapi zajszennyezésnek kitett városlakóknak. A zaj és az ebből született zene mindössze eszköz, amivel az agyonajnározott klasszikusokat, de emellett egyéb műfajokat is kifiguráznak. A hattagú, főként első osztályú dobosokból álló banda mindenféle nyomás ellenére megpróbálja véghezvinni nem éppen ördögi tervét, ami a nézőt megfelelőképpen szórakoztatja, pláne, ha megfelelő hangrendszerből szól ez a nem mindennapi muzsika.
A történetről elejtett mindenféle spoilereket tartalmazó magvasnak tűnő gondolat fölösleges, mint bármi más film magyarázása azoknak, akik még nem látták. Legyen elég az, hogy ez a nem mindennapi produkció olyan szintű szórakoztatást nyújt, amit előtte még semmi. A készítők, bár nem találták fel a spanyolviaszt, de az egyedi ötletet megfelelőképpen tudják végigvinni a filmben a kissé lapos és nem túl fordulatos történetvezetés segítségével. Antihősökre apellál, de az őket üldöző főhőssel is teljes mértékben lehet azonosulni, anélkül, hogy meghasonulna az irántuk érzett szimpátiánk.
Akit pedig ezek a sorok nem győztek meg a film megtekintésére, annak ajánlom az alábbi videót, a kezdő képsorokkal, ami velem is első pillanatban megkedveltette ezt a különleges atmoszférát. Egyik kritikus gondolataihoz csatlakozva: én is szép pénzt fizetnék azért, hogy egy megfelelő hangtechnikával felszerelt moziban láthassam újra azt a filmet, aminek egyes részeit újra és újra meg kell néznem és hallgatnom, fülhallgatóval a fejemen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése