2011. szeptember 14., szerda

Háború, trauma, fotózás. (A Triage című film kritikája)


Triage. Háborús ellátási procedúrát jelent, amely értelmében a sérülések súlyosságát figyelembe véve látják, el a beteget, amikor sok a sérült és nincs lehetőség mindenkit megmenteni. Valahogy így lehet meghatározni.
És ez az ugyanezen címre hallgató, 2009-ben kiadott film egyik kulcsmomentuma is.  
Háborúról van itt szó. Háborús tudósításról. Hadszíntéren tevékenykedő fotóriporterekről. Lehetne a The Hurt Locker című Oscar díjakat beseprő filmalkotás kistestvére is. Szerintem több annál. Drámaibb és engem jobban megérintett, mint a fent említett. Talán a megrázó képsorai miatt.
Először a magyar címadáshoz kell hozzáfűznöm, hogy ennél csapnivalóbb, sablonosabb címet ki sem találhattak volna, ami a lehető legmesszebb van az eredeti cím tulajdonképpeni jelentésétől. Ez az a tipikus cím, amelyről misztikusnak tűnő, elcsépelt Discovery dokumentumfilmek jutnak eszünkbe, vagy pedig olyan B-kategóriás alkotások, amelyekből minden második misztikus-kalandfilm ezt az alcímet viseli. Vannak azért még olyan kifejezések, amikre a magyar nyelv nem talált frappáns, rövid megfelelőt.


A magyar címadás azonban egy cseppet sem csorbítja a film értékét. Legfennebb néhány nézőt tántoríthat el a megnézéstől, aki adott esetben véletlenül talált rá az alkotásra, magyar keresőt és címet használva. Azonban ez is, ahogy a többi, eredeti nyelven az igazán élvezhető. Egy jó indok: Collin Farrel sajátos beszédstílusa miatt. De ott van még ChristopherLee is. Őt nem kell senkinek bemutatni.
A film két fotósról szól, akik 1988-ban Kurdisztánban, a véget nem érő háború egyik etapjában készítenek fényképeket, amik a háború borzalmait hivatottak bemutatni. Először úgy tűnik, hogy a főszereplő halálából indul ki a történet visszaemlékezésként, azonban ez korántsem így van. Bemutatják nekünk a Mark Walsh névre hallgató fotós szemszögén keresztül azt a kegyetlen valóságot, amelyre az angoloknak ilyen egyszerű szavuk van, vagyis a sebesültek ellátását a katonai kórházakban. Az orvos szemrevételezi a sebesülteket és egy-egy cetlit dob a mellkasukra, amelyeknek különböző színei mást jelentenek. Kegyetlenebbnél kegyetlenebb képsorok veszik kezdetüket, mígnem elérünk a szabadulás reményéig, hogy fotósaink kiszabadulhatnak ebből a földi pokolból. Eközben pedig véresen komolyan veszik a munkájukat, apait-anyait beleadva, hogy minél többet tudjanak dokumentálni a háború borzalmaiból. Aztán egy rajtaütés megváltoztat mindent.


A film második fele Mark hazatérése utáni időszakról szól. Azt mutatja be, hogy birkózik meg a fotós a mindennapi élettel a háború borzalmai után, hogy tér vissza, és milyen kegyes hazugságokkal próbálja félrevezetni hozzátartozóit. Azonban a trauma jelei és a titokzatos kereszt előbb utóbb megmutatkoznak és kiderül, hogy koránt sincs minden olyan rendben, ahogy azt főhősünk lefesti. Ennek kiderítéséhez pedig egy régen háborús bűnösökkel foglalkozó pszichiáterre van szükség, akit az idős Christopher Lee formál meg.
Mindketten tobzódnak a szerepeikben. Colin Farrel az én szememben egy profi színész, még ha sokan nem is kedvelik őt. Egy olyan ikonikussá váló színész, aki el tud vinni egy filmet a vállán. Most is ezt teszi: vérprofin alakítja az elszánt fotóst, valamint a megtört, minden poklot megjárt sérült embert is. Christopher Lee pedig elég, ha kitátja a száját és még mindig azt a magabiztos tartással rendelkező mindentudó, bölcs figurát látjuk benne. A többi, nem túl híres szereplő eltörpül mellettük, megelégedve és betöltve a fontosabb mellékkarakter szerepeket. 


A film pedig borzasztó képeivel, megrázó drámájával nem hagyja közömbösen a nézőt. A téma amúgy is egy olyan univerzális rossznak a bemutatása, ami mellett senki nem tud elmenni érzelmek kifejezése nélkül, ez pedig a háború. A visszaemlékezések, a különböző háborús helyszínek mind ezt a borzalmat próbálják áthozni a képernyőn. Természetesen ellene van. És ez így van jól.
 

Ezt a bejegyzést elsősorban Gáspáry István Zsoltnak, a Retro Rádió főszerkesztőjének, valamint Tibori Szabó Zoltán újságírónak ajánlom, előbbinek azért, mert ő ajánlotta, hogy nézzem meg a filmet, utóbbinak pedig, mert tartalmas kurzusain bevezetett a haditudósítás világába, szakértői szemmel.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése