A Perspektívában megjelent "kritikám" (nyomdahiba miatt hosszú ékezetek nélkül) a 2011-ben, Oscar nominációt elérő L'Illusioniste eredeti munkacímen futó, francia animációs filmről.
Amikor ki sem látszik Hollywood az újabbnál újabb és változatosságra törekvő, az összes dimenziót meghódító animációkból, akkor érkezik Európából egy független, a többihez képest minimalistának tűnő alkotás, ami egészen egy Oscar jelölésig is feltornássza magát, ezáltal megkedveltetve magát jónéhány régi stílusú animációt kedvelő emberrel.
Az „elhollywoodiasított” filmkultúránkban semmi túlzás nélkül kijelenthető, hogy valamiféle sznobizmusnak számít egy francia film megnézése. Merthogy művészi, elvont és a legkevésbé szájbarágós. Ezeket, a jellegzetességeket az Illuzionista című francia animációs remekmű is magán hordozza.
A történet egy, már nem fiatal bűvészről szól, akinek nem megy éppen úgy a szekér, ahogy azt korunkban az ember elvárná. Kisvárosok színpadjain a feltörekvő rocksztárok azok, akik háttérbe szorítják őt, hogy a megmaradt közönséget próbálja elszórakoztatni látszólag megfejthetetlen trükkjeivel, amik már régiek és eléggé megszokottak. Így tehát nem marad más választása, mint kalapjába gyömöszölt kövér tapsifülesével járni a különböző szórakozóhelyeket, lehetőségekre vadászva, hogy megéljen ebből az egyáltalán nem népszerű „hivatásból”. Így jut el Edinburgh városába, aminek otthont adó fogadójában megismerkedik egy Alice nevű lánnyal, aki felszolgálóként és takarítóként dolgozik ott. Rongyos ruhája, szakadt cipője egyből sajnálatot és szimpátiát ébreszt az öreg illuzionistában, aki úgy dönt, hogy lehetőségeihez mérten segíteni fog a kislányon.
Ettől a momentumtól kezdődően egyfajta, León a profiból átvett utalássorozat veszi kezdetét, sajátosan átültetve az animációra. Az idős bűvész akaratán kívül magához veszi Alicet és saját lányaként próbál gondoskodni róla. Időközben pedig megismerkedünk a furcsa szomszédokkal: a látszólag vidám, később lezüllött bábossal, továbbá a szomorú és öngyilkosságra hajlamos vaksi bohóccal, valamint a három folyton pörgő akrobatával.
Mindannyian egy olyan cirkusz részesei, amely a való világ porondján játszódik, hétköznapi emberek körében.
Az illuzionista pedig továbbra is azt csinálja, amihez ért, a lehetőségekhez mérten próbálja eladni magát, menedzserével karöltve. Eközben Alice, Honti szóhasználatával élve „kimarhálódik”, vagyis új cipellőjében és ruhájában kelleti magát a város utcáin, ezáltal látszólag beilleszkedve a módosak sorába.
Így távolodnak el egymástól, ettől fogva veszi kezdetét az amúgy is melankóliával átitatott történetvezetés a szomorú végkifejlet felé.
Az alkotás érdekessége, hogy nem beszélnek benne. Legalábbis nem összefüggően. Egy hangeffektusokkal és aláfestő zenével átitatott modern némafilmnek is lehetne titulálni. Egy olyan film, ami összefüggő szöveg nélkül is működik. A cselekmény a verbalitás nélkül is tökéletesen kibontakozik a néző előtt. A másik érdekessége, hogy néhány leírás szerint az edinburgh-i városkép a valósághoz igazodik, cakkra úgy van lerajzolva minden egyes megjelenő épülete, ahogy az a skót városban is létezik.
Az Illuzionista a maga nemében egy letűnni készülő animációs korszak új képviselője, ami nem hagyja a nagyközönség előtt kihalni az ehhez hasonló független próbálkozásokat. A minden évben legyártott Disney, Dreamworks és Pixaros animációk harcában ő az a háttérben megszoruló versenytárs, aki képes még néhány elismerést csendben kicsikarni a kritikusoktól és a nézőktől, akik erre a műfajra vevők. Úgy gondolom, hogy ez a könnyed kis alkotás a maga 80 perces játékidejével megfelelő kikapcsolódást nyújthat egy „futok körbe nap” után.
Ez a lassan kibontakozó kétdimenziós valóság bátran megállja a helyét a jelenlegi rajzfilmes felhozatalban. Még sok ilyent.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése