Úgy vagyok a dán rendezővel, hogy szinte semmit nem láttam tőle, mégis elhiszem róla, hogy brilliáns. Igaz visszafele nézem a filmjeit. Először az Antichrist, most meg a Táncos a sötétben. De a Nicole Kidman főszereplésével készült Dogville-t sem szeretném kihagyni.
Kanyar vissza. Szóval a Dancer in the Dark. Műfajilag dráma és musical. (A múltkor egy nagyon rövid bejegyzésben fakadtam ki a Made in Hungáriához kapcsoltan, hogy nem komálom a musical műfajt.) Ez tény és való, hogy nem tartoznak a kedvenceim közé azok az alkotások, amelyekben csak úgy random módra táncra perdülnek a szereplők és átszellemülve, egy másik világban, énekelnek, és ropják, amíg a pillanat el nem múlik.
Lars von Trier, azonban másképp ragadja meg ezt a műfajt. Mondjuk ebben nagyon sok szerepe van Björknek is, akinek zenéje és alakítása felejthetetlenné teszi az alkotást. A wikipédia tanúsága szerint, a rendező felkérésére, Björk megírta a filmzenét, majd a direktori unszolásnak eleget téve elvállalta a főszerepet is. És felejthetetlent alkotott. Az akkor 35. életévét taposó örökífjú énekesnő nem néz ki többnek huszonvalahánynak, kis termete és eléggé kislányos megjelenése miatt. Ezért volt nekem egy kissé nehézkes a gyerekét egyedül nevelő anya szerepével azonosítanom őt.
Az amatőr kameraállásra hajazó filmezési stílus egészen egyedi látásmódból mutatja be a történetet. A folyton mozgó, néha elhomályosuló kamerakép segít azonosulni a látását elvesztő főszereplővel.
Egy csehszlovák emigránsról, névszerint Selmáról, az örökletes látásproblémával küszködő lányról szól a történet, aki a kommunista környezetet hátrahagyva egy bizonyos szempontú jobblét miatt telepedik át az amerikai kontinensre, ahol egyszerű körülmények között kénytelen nevelni szintén látásproblémákkal küzdő fiát.
Műtétre kuporgatja, a kevés, nehéz munkával megszerzett fizetését, hogy fiának esélye legyen az operációval maga mögött hagyni örökletes genetikus betegségét. De mint minden viszonylagos idillikus állapotnál, itt is felüti a fejét a rossz, a balsors, jelen esetben a Selmának és fiának otthon adó rendőr személyében (David Morse - Halálsoron), hogy az események egy idő után kedvezőtlen, sőt drasztikus fordulatokat vegyenek.
Selma kálváriáját követi végig a film. Selma a legtökéletesebb ártatlanságot, szelídséget, szerénységet megjelenítő karakterét nincs, ahogy ne szeretni. A világ romlottságából ízelítőt kapott törékeny virágszál magára van utalva, és ha feltűnik a segítség egy darabkája is, a nyilvános hódoló részéről (Peter Stormare Prison Break - John Abruzzi), azt is visszautasítja. Saját kezébe veszi az irányítást és foggal körömmel, még a rossztett árán is megvédi azt, ami az övé, ragaszkodik a maga elé kitűzött életcélhoz. Tudja, hogy magán már nem segíthet, de fia számára még van remény. Ezért annyira kitartó. És természetes, hogy elveszíti az emberek iránti bizalmát, ha mindenki cudarul bánik vele.
Az igazságnak ugy-e egy örök tualjdonsága van: hogy mindig kiderül. Ha idejében, ha későn. De kiderül. Akkor sem, ha az ember egy szót se szól a maga, vagy más védelmében. A tettek és az egyértelmű bizonyítékok beszélnek. Így van ez a filmben is. De néha nem elég csak az, hogy kiderül.
Ekkorra már meghurcolták az ártatlan szereplőt.
Az emberi makacsságot és kétségbeesést visszatükröző alkotás ez.
A musical betétek pedig véleményem szerint zseniálisak. És azért működnek nagyon jól, mert a képzelet mezsgyéjén játszódnak. Elképzelt valóságok, a musical rajongó főszereplőtől, akivel, gondolom nem volt nehéz azonosulnia Björknek. A lényeg, hogy hangot adjon ki valami, ritmust keltsen és mehet is az álmodozás, a teljes elrugaszkodás a valóság talajáról, hogy valami szívbemarkolóan gyönyörűbe forduljon.A szívbemarkoló jelző eléggé találó ehhez a filmhez. Amíg a szívedbe markol, addig kifacsarja az elmét. Mert valahol érzi a néző, hogy mi lesz a végkifejlet. Akiből pedig nem vált ki érzelmeket, a film, az biztos, hogy nem emberből van. Kész.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése