Centenáriumi bejegyzés: Never Let Me Go

Igen, elérkeztem a 100. bejegyzésemhez. Valami különlegeset akartam ennek apropóján. És ezt úgy érzem, hogy ezt meg is találtam a Never Let Me Go film megnézésével. (Eredetileg a Remember the Titansról terveztem írni, de úgy gondolom, hogy most amíg hatása alatt vagyok a nemrég megnézett filmnek, jobb ha leírom róla a megfogalmazódott gondolataimat).
Régóta készültem megnézni. Ez az a film, amiről előzetes tudás nélkül eldöntöttem, hogy tetszeni fog. És így is lett.
Az alkotást sok jelzővel lehet illetni, én összefoglalnám egy szóban: durva. Nem a destruktív értelmében. Egyszerűen letaglóz. Úgy a történetével, mint a kivitelezéssel. Ha felszínes akarnék lenni, azt mondanám, hogy ez egy tipikus british-english sztory, amit a szereplők végigteáznak, angol hidegvérrel körbe körbe járkálnak és érzelmeiken őrlődnek.
De nem ilyen.

Egy nagyon valószerűtlen világba kalauzol el. Már az első képsoroknál látjuk, hogy itt valami nincs rendben. Vagyis nem lesz rendben. Nem azt mondom, hogy teljesen baljóslatú, de baljóslatot bőven lehet találni benne. Egy olyan világban játszódik a történet, amit a jóérzésű ember szerintem nem igazán tud megérteni. Emberek (?) vannak benne, akik arra vannak predestinálva, hogy...
Már ezzel is túl sokat mondtam.

Három emberről szól, akiket virágzó ífjú brit tehetségek formálnak meg: Kathy, akinek bőrébe Carrey Mulligan (a tavaly 3 Oscarra jelölt An Education - Egy lányról című brit alkotás főszereplőnője), Ruth, akit Keira Knightley alakít (őt nem kell bemutatni, van pár ismert alkotás a háta mögött), valamint Tommy, a fiatal Andrew Garfield (a The Social Network Eduardója, valamint a jövendőbeli Pókember) testesít meg.

3 fiatal, akik különleges intézményben, nem hétköznapi keretek között nőnek fel. Nem tudjuk kik ők, csak azt , hogy miért vannak. Hármuk tragikus története a film, egy csomó nyitva hagyott kérdéssel, amit már a nézőnek kell valamilyen szinten megválaszolnia találgatások formájában. Aki azt várja el ettől a filmtől, hogy minden egyes megfogalmazódott kérdésre választ ad, az csalódni fog.
A dráma és a tragédia pedig süt minden egyes percből. És ezek a percek időnként nagyon lelassulnak. A cselekmény nem is annyira cselekmény, inkább valamiféle naiv rácsodálkozás a világra. Ezért külön plusz pont a Tommyt formáló Garfieldnek, aki olyan élethűen tudja adni, a naiv, "most szállt le a falvédőről" semmibe bámuló karaktert.
Ennyit tudok róla írni. A mélyenszántó drámák rajongóinak igazi csemegének számít a film. Hidegrázós, a végén egy szem könnyet elmorzsolós(lyányok, rólatok beszélek). És persze, olyan, aminek a hatása alá kerülsz. És akár napokig is gondolkodsz rajta.