A mai Szabadság, Campus rovatában megjelent "kritikám" a The Fighterről. Eredeti környezetben ITT lehet elolvasni.
Az idei Oscar jelöltek között nem csak egy igaz történetre alapuló filmet találunk. Míg az Eredet az álmok mélységeibe kalauzol el, a Fekete Hattyú pedig a balett világát művészien megspékelve mutatja be, addig találkozhatunk Aron Ralston hegymászó történetével, vagy a Facebook-alapító Zuckerberg „legendájával”, VI. György király dadogásával, nem utolsósorban pedig Micky Ward és Dicky Eclund ökölvívók nem mindennapi életútjával, A harcos című életrajzi drámában. A 7 Oscarra és 5 darab Golden Globe díjra jelölt (amiből kettőt be is zsebelt) alkotás, bár sablonosnak tűnő sportdrámát visz a vászonra, valamiféleképpen mégis egyedi és roppantul szórakoztató. Mondhatni, hogy A harcosról szóló írásommal folytatom a meg nem nevezett sorozatot, amit Kőrössy Andreával produkálunk a Campus hasábjain, bizonyos időközönként kivesézve a 2010-es év Oscar díjra jelölt alkotásait.
A történet középpontjában Micky bokszolói karrierje áll, ami családi vállalkozásnak számít, mivel az édesanyja egyben managere, lecsúszott, crackfüggő, folyton pörgő bátyja pedig az edzője. Nővérei és elnyomott apja a háttérből támogatják. Azonban bekerül a képbe a romantikus szálat előmozdító Charlene, Amy Adams színésznő alakításában, aki Micky barátnőjeként konfrontálódást idéz elő a főszereplő és a családja között.
A főszereplő, Mark Wahlenberg által alakított Micky a film nagy részében egy dróton rángatott bábu, ugródeszka, mivel rajta keresztül tudnak más ökölvívók fennebb jutni a dicsőségranglistán. A körülötte levők pedig a démonjai, akik folyton kísértik őt, angyal-ördög módjára, úgy gondolva, hogy az a legjobb Mickeynek, amit ők akarnak. Mindenki arra törekszik, hogy a lehetséges bajnokon keresztül a saját érdemlegességét is bizonyítsa, megmutatva, hogy jogosult a sikerre.
A sok szereplőt felvonultató dráma nem szűkölködik jellegzetes karakterekben, ezt nem bizonyítja jobban semmi, minthogy mellékszereplő kategóriában egyszerre három jelölést is kapott. A drogos, lecsúszott báty megformálását a méltán híres Christian Bale-re osztották (Amerikai Pszicho, A tökéletes trükk, Sötét Lovag), aki úgy bizonyítja azt, hogy komolyan veszi a szerepet, hogy képes volt kilókat fogyni annak érdekében, hogy minél hitelesebben tudja eljátszani a karaktert. Úgy gondolom, sikerült neki, mivel a film nézése közben egyszer sem jutott eszembe, hogy Bale-t, mint színészt láttam, hanem a folyton pörgő, de ugyanakkor nagyon lerobbant Dicky-ként, aki csak a múltból képes táplálkozni. De nem elhanyagolható Melissa Leo anyát megformáló és Amy Adams barátnőt megszemélyesítő alkotása sem, nekik sikerül még jobban középpontba állítaniuk a főszereplőt. (Az Oscar gálán majd eldől, hogy az akadémia szerint érdemes-e valamelyikük az arany szobrocska hazavitelére.)
A filmben találkozunk be nem tartott ígéretekkel, lelkesedéssel, meghasonulásokkal, árulásokkal, egyszóval minden benne van, amire egy drámának szüksége lehet. Ettől működik nagyon jól. A ringbeli jeleneteket nem vitték túlzásba a készítők, így nem kell ezeket végigszenvedniük a sportágat nem kifejezetten kedvelőknek, mivel rövidre szabottak, a lényeges momentumokra szorítkoznak, lelkesedéssel, vívódásokkal, elesésekkel és talpraállásokkal megfűszerezve.
Bár a rendező, David O. Russel, direktori minőségben nem az a nagy húzónév az „álomgyárban” (utoljára nagyobb sikert 1999-ben produkált a Sivatagi cápákkal), de most valami igazán nagyot tett le az asztalra, egészen egyedi látásmódról téve tanúságot.
A harcos nem csak a ringen belül konfrontálódik ellenfeleivel. Először a családon belüli széthúzással, ellenségeskedésekkel, problémákkal kell megküzdenie, mielőtt elkezdené masírozását a hőn áhított dicsőség felé. És persze jelképesen meg kell küzdenie a kritikusok és a nézők elismeréséért is. Ez utóbbival, úgy gondolom, nem lesz gondja.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése