Figyelem! A király beszél...

Úgy voltam a King's Speech-el, hogy már a könyökömön jött ki, amíg nem láttam. Mert, hogy Oscar szezon van, így boldog, boldogtalan, szakértő és nem hozzáértő, többek között ezen köszörüli a nyelvét. Most én is ezt teszem, abszolút nem hozzáértő módjára, megpróbálva csak a benyomásaimra szorítkozni. Nem kell mondjam, hogy 12 Oscarra jelölték, azt sem, hogy a BAFTA és egyéb filmes díjkiosztók elismeréseiből bezsebelt már jónéhányat. Egyszóval ő most az üdvöske, a britek természetesen imádják, gondolom a világ többi része is elismeréssel szól róla. Majd az Oscar gála után kiderül.

A történet számomra már lerágott csont volt, az előzeteseknek és a kritikáknak köszönhetően. Igaz történet, ami VI. György király beszédproblémájáról szól. Na és persze annak kiküszöböléséről és az ezzel járó személyes drámákról. Az első pozitívum, ami a film kapcsán engem ért, az Helena Bonham Carter volt. A nem éppen szépségéről, hanem karakterességéről elhíresült színésznő korábbi alkotásait, az ezekről alkotott színészi képet el lehet felejteni, mert itt nem az a feketehajú, komor hangulatot árasztó, hullaarcú hölgyemény köszön vissza, hanem egy kedves középkorú királyné, aki bármit megtenne azért, hogy férjét boldognak, kiegyensúlyozottnak lássa.

És itt jön be a képbe Geoffrey Rush (a nagyközönség a Karib tenger kalózai Barbosszájaként ismeri, de emellett vannak még emlékezetes alkotásai) karaktere, Lionel, aki mindenféle diploma és tanulmányok nélkül  nagy hírnévvel rendelkező, úgynevezett beszédtechnikus, aki vállalja azt a feladatot, hogy a királyt kigyógyítja a dadogásából.

Ami még nagyon tetszett, az a királyság, intézményének bemutatása,  mint legfelsőbb hatalom, amit senki sem próbál megvétózni. Ezért is működik szerintem ma is sikeresen Nagy Britanniában (szándékosan írtam, nem akarva ismételni a ... szavakat) a királyság intézménye.
Mindenki hajlong, élteti a királyt, amikor betoppannak valahová, akkor őszinte tisztelet veszi őket körül.
A beszédtechnikus, Lionel személye pedig azért sikerült nagyon jóra, mivel ezeket a formaságokat ő teljesen felrúgja, hogy terápiája révén közelebb férkőzhessen a későbbi király belsejéhez, személyéhez, becenevén szólítva őt.

A következőkben Körössy Andrea kritikájából idéznék néhány sort, amik elsősorban nagyon jól jellemzik az alkotást, másodsorban egyetértek, harmadsorban pedig nem akarom őt ismételni. (A teljes cikk ITT olvasható)

A The King’s Speechben talán az a legjobb, hogy szándékosan kerüli a hatásvadász jeleneteket. A koronázás, a háború, bombázások, lerombolt terek, nagyszabású partik és öltözetek – mind-mind hiányoznak a filmből. A hangsúly nem azon van, ami odakint, a nagyvilágban történik, hanem ami odabent, valahol a királyi szív környékén zajlik. A külső háború ezúttal csak a belső harcok kihangsúlyozását szolgálja, a főszereplőnek nagyobb és komolyabb csatát kell vívnia önmagával, mint bármely nemzetnek akármelyik frontvonalon.

Na, akkor erről van itt szó. Több szót nem érdemes erre a filmre fecsérelni.
Tom Hooper rendező bácsi érti a dolgát, tudta mire lesznek vevők a kritikusok, bravúros színészi gárdát toborzott össze, a megfelelő történetre csapott le és ezt jól tudta kivitelezni. Meg kell nézni, eldönteni, hogy miben érdemel és miben nem díjat. A színészi alakítások kitűnőek, a történet magával ragadó, satöbbi satöbbi. Hajlongás, pukedlizés, taps úgy a filmnek, mint a rendezőnek és a színészeknek, nem utolsósorban pedig e sorok írójának :)