Jövőnk a filmek szerint

Nem tudok elmenni emellett, anélkül, hogy meg ne osztanám. Szóval a Cinestar oldal összeállítása szerint így fog kinézni az élet a filmek szerint 2012 után. ITT lehet ámuldozni rajta.

Pölö:
2018: Nem néz ki jó évnek. A nácik a második világháború után a Holdra térnek vissza megerősíteni vonalaikat, hogy hatalmuk teljében csapást mérhessenek a Föld hatalmaira, mindeközben John Connor küzdelme a Skynet-tel kiteljesedik. (Forrás: Iron Sky, Terminátor: Megváltás)

Mai recept: klisés horror ala, Dead Silence

Hogyan készül a horror, aminek a forgatókönyvét, sztoriját már mindenki ismeri?

Vedd az első és harmadik Fűrész rész íróját, a malajziai születésű James Want, akinek direktori repertoárjában ott van az első Saw rész, továbbá néhány kevésbé ismert alkotás, köztük a Halálos hallgatás is, rendeztesd meg vele a recept tárgyául szolgáló filmet.

            A két kezdő szereplőből az egyiket aprítsd fel, akarom mondani, gyilkoltasd meg, egy ijesztőnek tűnő bábúval, akinek az elkészítését az első képsorok mutatják be. A brutális gyilkosság után fogd meg a főszereplőt és egy nyomozó kíséretében, vidd el édesapja kísérteties házába, ahol a közeli temetőben lerendezheti felesége temetését és közben szüleivel is vitába keveredhet, miközben a gyilkos bábut mindenhová magával hordozza. 

            Ne hagyd, hogy a Ryan Kwanten (True Blood – Jason) által játszott főszereplő bármilyen figyelmeztetésre is hallgasson, hagyj a történetvezetésben logikátlanságokat és néhány ellentmondást, mint például, ne menj oda, mert veszélyes, de azért mégiscsak menjél, hátha találkozol az igazi gyilkossal…

            Ne hagyd, hogy kihűljön a nyomozós, gyanúsítgatós szál, továbbá spékeld meg misztikus köddel a temetőt, adj hozzá egy olyan régi házat, ahol a világítást csak dísznek használják és mindenütt vészjósló csönd, és sötétség uralkodik. Ezzel kész is a hangulat és a horrorisztikus képek is hozzá vannak adva. Ne felejtsd ki, azonban a zakkant öregasszonyt sem, aki mormog, amint szóba kerül a város régi és ijesztő legendája, valami Mary Shawnak nevezett hasbeszélőről, akinek a nevét senki se ejti ki. Hoppá, mégis…

            Jó, ha néhány hirtelen ijesztő képpel is felturbózod az egészet, tudod, azzal a fajtával, amikor a sötétben hirtelen szembeszökik valami veled, továbbá a villámlás és mennydörgés kíséretében feltűnő „scary” alakok képmását se felejtsd ki!

            A rejtélymártást közben készítheted, mert az fogja összetartani az egészet. Tegyél bele homályos utalásokat, összefüggéseknek látszó dolgokat, nyomozást és kész is a misztikum. Ezt kavard össze egy másik filmes utalásoddal (Jigsaw bábu az oszlop mögé félredobva) és kész is a modern sajátosságodra épülő középszintű horrorod. 

            Ezután lassú kifejtéssel tálald, természetesen a sűrűjét a végére hagyva. Ahogy ezt szokás. Ne hagyj semmit lezáratlanul, rágd a néző szájába az egészet.

Jó étvágyat, akarom mondani jó nézést! 

 

Rango

A Campusban megjelent írásom a Rango című filmről, amely eredeti környezetben ITT olvasható el.

Manapság már egyre többször találkozunk olyan animációkkal, amelyek rákacsintanak a filmek világában jártas nézőre, és cinkos filmes utalásokkal válnak felejthetetlen alkotásokká. Nincs ez másképp a Rango című animációval sem, amely olyannyira tele van popkultúrára jellemző utalásokkal, hogy a Shrek filmek elbújhatnak mellette. Főképp azért, mert ezek nem annyira közismert, mesevilági utalások, hanem komolyfilmes, spagettiwesternes, kékdunakeringős pillanatok, amikből egy, a korhatárra való tekintet nélkül bevitt kisiskoláskorú gyerek szinte semmit nem ért meg, csupán élvezi a vásznon szaladgáló, csetlő-botló, komikus figurákat.

Merthogy változatos karakterekkel mutatkozik be a személyiségzavaros, csöppet sem hétköznapi kaméleon története. Miután a hétköznapi világból – amely jelen esetben a védelmet és otthont jelentő akvárium – egy nem véletlen baleset miatt kiszabadult szerencsétlen hüllő az autópálya betonján landol, a tűző nap fényében, egy egészen új és ismeretlen valóság tárul fel előtte. Méghozzá a száraz sivatag és a vadnyugat kietlen valósága.
Miután megkapja az útbaigazítást, Rangónak, az egyedül maradt, Hawaii-inges kaméleonnak szembesülnie kell az új helyzettel: teljesen magára van utalva a száraz, kietlen és viszontagságos sivatag világában. Azt is hamar megtanulja, hogy környezetébe beleolvadni nem is olyan egyszerű...

Így hát sodródik az eseményekkel, cseberből vederbe csöppenve, útközben néhány szereplővel megismerkedve jut el Por városába, ami méltán kapta a nevét legjellemzőbb tulajdonságáról. Ez az a világ, ahol Afrikához hasonlóan a víz ritkaságszámba megy, kincsnek számít, ezért a helyi bankban is ez jelenti a megőrizni való értéket. A spagetti- és nemspagetti westernek jellegzetes figuráit állatbőrben megjelenítő készítők egyből megszerzik a néző szimpátiáját: én legalábbis nem tudtam betelni a lerobbant, foghíjas állatkákkal, akik még így két dimenzióban is majdhogynem lemásznak a vászonról. A tipikus westernkarakterek ömlesztett kavalkádja ez, ahol megtalálhatunk mindenkit, a folyton pisztolytáskát hordó tipikus cowboytól kezdve, a pápaszemes, zsebórás bankáron keresztül, a vadnyugati nőalakot is beleértve, egészen a koszos földművesig, a folyton pókerező, esetenként verekedő kocsmaalakoktól egészen a mindenkivel békében élő indiánig, hogy a mesélést magukra vállaló mariachi zenészeket megszemélyesítő baglyokról ne is beszéljek.

Ebbe a színes kavalkádba belecsöppenve Rangónak szembesülnie kell önmagával, el kell döntenie, hogy ki is ő valójában. Hamar kiderül azonban, hogy az improvizáció nagymestere, mivel nem színével, hanem a hirtelen kitalált, hőseposzokat is lepipáló háttértörténetével próbálja kivívni az itt élők szimpátiáját, így próbálva beleolvadni a környezetbe. Ez pedig olyannyira sikeres lesz, hogy a folyton bukdácsoló, szeretnivaló kaméleont a város seriffjévé választják. Ettől a pillanattól az ő felelőssége lesz a város mindenféle ügyes-bajos dolga, továbbá a legégetőbb szükség: a víz-kérdés megfejtése. A probléma megoldásának végkimenetele egy pillanatig sem kérdéses, az út addig viszontagságos, akciókkal teli, azonban az önmegismerős, mélázós, már-már depressziós hangulatú tetőpontot lehetett volna egy kissé rövidebbre fogni. Eléggé klisés és tipikus hollywoodi történetvezetések sorába degradálja ilyen szinten a cselekményt. A főhős meghasonul önmagával, félrevonul, hogy rájöjjön, ki is ő valójában, majd a leckét megtanulva dicsőségesen visszatérve mentse meg a mikroközössé­gét, jelképes értelemben pedig az egész világot. S nem utolsósorban a néző rokonszenvét is, az alkotás iránt.

Végeredményben pedig bátran ki merem jelenteni, hogy a Rango egy nagyon szerethető alkotás, vérpezsdítően hat a modern animációk sorában, Johnny Depp hangjával és mimikájával fűszerezve. Ám nem ő az egyetlen, aki elviszi a hátán az alkotást. Van benne minden, ami szem-szájnak ingere: akciózás, könnyesre röhögés és hajszálvékony romantikus szál is.
És a néző okkal gondolkodhat a végén azon, hogy vajon mekkora esélye lesz a filmnek jövőre az Oscar-derbiben. A Kung-Fu Panda folytatásának megjelenése után majd kiderül.

Elveszve - Lost in Translation

Milyen lehet elveszve lenni egy nagyvárosban? Nem szószerint természetesen, hanem lelki értelemben. Amikor a szálloda minden kényelme és szolgáltatása sem tudja pótolni azt a lelki űrt, ami az emberben keletkezhet egy ideiglenes környezetben, ahol teljesen idegenek vesznek körül, akik más kultúrához tartoznak és a szokásaik is furcsábbak a megszokottnál.
Erről szól Sofia Coppola 2003-as filmje, a Lost in Translation. (Elveszett jelentés) A rendezőnő második mozifilmjével nagyot alkotott.

Bob Harris színész (Bill Murray) és Charlotte (Scarlett Johansson) története ez, ami egy tokiói luxushotelben való ottlétüket mutatja be, abból a szempontból, hogyan élik ezt meg. Első látásra a magány és magukra hagyatottság érzése ugrik be a nézőnek, később pedig arra is fény derül, hogy a kapcsolataikban sincs minden rendben. Találkoznak. Többször és többször. De nem úgy, ahogy azt egy klísés történet bemutatná. Beszélnek az élet dolgairól, buliznak, együtt töltik el idejüket, ahelyett, hogy a magányosság kínzó malmában őrlődnének.

Úgymond feldobják egymás életét egy kis időre, változatosságot hozva az amúgy egyhangú környezetbe és kapcsolatba. Szóba kerül a házasság is, amelyben Charlottenak még nagyon kevés tapasztalata van, lévén, hogy csupán két éve házasodtak össze férjével, Johnnal. (Giovanni Ribisi)
Lényeg, hogy saját házuk táján gondok vannak, mégsem úgy kezelik ezt a helyzetet, ahogy azt egy mondanivaló nélküli alkotás bemutatná. Az ideiglenesség Damoklész kardjaként lebeg a főszereplők feje fölött, mert tudják, hogy ez az állapot sem fog örökké tartani. És felmerül a kérdés: hogyan fog végződni, hogyan vállnak el egymástól?
Az biztos, hogy mindkét színésznek emlékezetes szereplése ez. Csendes, elborulós, mélyenszántó.

De Francis Ford Coppola  (Keresztapa - hogy csak a legnagyobbat említsem) rendező lánya, Sofia Coppola sem szégyenkezhet, ugyanis a Filmakadémia jóvoltából, aranyszobrocskával távozhatott a 2004-es Oscar gáláról, a Lost in Translation legjobbnak ítélt eredeti forgatókönyvéért.

Murmurs Of Middle-Earth (Lord of the Rings)

Tegnap akadtam erre az ötletes videóra. A Gyűrűk Ura film néhány másodperces részleteinek hangeffektekké való konvertálása. Nagyon ütős. Egyik kommentelő szerint még jobb úgy hallgatni, ha egyszerre két ablakban nyitjuk meg a videót, és az egyiket a másik után közvetlenül 3 másodperccel indítjuk. Igaza volt...
Akiknek azonban szent a Gyűrűk Ura univerzum, az ne kattintson a lejátszásra...

Spartacus: Vért és cirkuszt a népnek! III. és egyben befejező rész

Az első részt ITT, míg a másodikat ITT lehet olvasni.

Úgy gondolom, hogy még van annyi mondanivaló bennem a Spartacus történetének szériába átültetésével kapcsán, hogy megér még egy bejegyzést. Most az előzménysorozatra mennék rá, leírva a benyomásaimat róla.
Mivel ez egy olyan sorozat, amit befolyásolt a főszereplő állapota, a készítők valamilyen szintű improvizálásra kényszerültek, ami a legmerészebb elvárásaimat is felül tudta múlni. Andy Whitfield betegsége (Non Hodgkin limfóma) miatt egy időre megkérdőjeleződött a széria sorsa, mivel a színész kezelésre szorult, később pedig az is nyilvánosságra került, hogy a kezelések miatt nem fog visszatérni a főszereplő egy esetleges második szezonra. A készítők és a csatorna azonban nem keseredtek el és úgy döntöttek, hogy amíg ez a probléma megoldódik, forgatnak egy 6 részes előzménysorozatot, amelyben a Spartacus megérkezése előtti eseményeket beszélnék el. Közben pedig keresték a lehetséges színészt, aki Spartacus bőrébe bújhatna a következő szezonokban. Nem olyan rég meg is oldódott ez a probléma, Lyam McIntyre eddig a nagyközönség számára ismeretlen ausztrál színész személyében , akit leszőrzedtettek a 2012-ben bemutatandó második szezonra. 

(Nagyzárójel: közben hírek keltek útjukra, miszerint halott karaktert támasztanának fel a második szezonra, ez pedig nem lenne más mint a Lucy Lawless által alakított Lucretia - Batiatus felesége, továbbá a Naevia nevű rabszolganőt alakító Lesley-Ann Brandt saját elhatározásból döntött úgy, hogy nem fog szerepelni a következőkben, ezért karakterének eljátszására szintén más színésznőt kell leszerződtetniük a készítőknek)

"Behold the mighty Gannicus!" - Batiatus

Ez idő alatt pedig elkészült az előzménysorozat. (amelynek utolsó részét pontosan egy héttel ezen sorok megírása előtt, február 25-én mutattak be) Így tehát úgy írhatok róla, hogy megnéztem a részeket, ami megerősített abban a véleményben, hogy Spartacus karaktere nélkül is tudnak a készítők nagyot alkotni, elég érdekes az általuk kreált világ és elég optimált rejt magában az esetleges előzmények vagy folytatások feltérképezésére. Természetesen ugyanolyan stílusban, ugyanazokkal a technikákkal.

Ismét visszatérhettünk a fülledt, poros, de ugyanakkor nyüzsgő Capuába, ezen belül pedig Batiatus ludusába és az arénába, ahol Spartacus érkezése előtt is javában folyt az élet. Harcok és ármánykodások, nem csak az arénában, hanem azon kívül, a ház falain belül, a hatalmasok és az alantasok között. Persze mint minden sorozat, ez is új szereplőkkel bővült, mégha ennek az is volt a hozadéka, hogy sejthettük ki van eleve a halálra, vagy egyéb szörnyűségekre predestinálva, továbbá kinek lehet esélye a második szezonban is feltűnni. Az epizódok nézését ezek a találgatások is tették érdekessé. És persze az a tény, hogy viszontláthattuk Crixust, a Doctoret, Ashurt, Lucretiát, Batiatust és Soloniust, a többi kissebb-nagyobb mellékszereplővel együtt. De megismertettek Gannicussal, a Batiatus-ház, Crixus előtti bajnokával, ízelítőt kaphattunk a Doctore gladiátor létéből, amikor még az Oenomaus nevet viselte, amikor még a felesége, Melitta is mellette volt, továbbá az ellenségeskedés és ármánykodás akkori kiváltóival: Tulliussal és Vettiussal, akik közül az utóbbi a rivális és elismert gladiátorképző tulajdonosa.

Batiatus pedig, még élő apja nyomdokain járva megkezdi ármánykodó hadjáratát, hogy fennebb juthasson a ranglétrán, hogy később elismerést és hírnevet csikarhasson ki Capua népéből, gladiátorai küzdelmével.
Továbbá Crixust sem elismert bajnokként, hanem egyszerű rabszolgaként látjuk viszont, akiről tudjuk, hogy fel kell küzdenie magát a ranglétra aljáról a bajnoki címig.
6 epizódon keresztül ismét megkaptuk a heti vér, küzdelem és bujaság látványát. Gannicust pedig (remélem nem tévedek, ha többes számban írom ezt), mindannyian megkedveltük.

Egyszóval, a színvonal nem esett, a készítők ismét színvonalas darabbal álltak elő, előzménysorozat révén, aminek minden egyes szálját jól el tudták varrni, esetenként kikacsintásokat hagyva a mostanában készülő tényleges Spartacus sorozat, a Vér és Homok folytatására. Csak így tovább Starz csatorna! Nem kételkedek abban, hogy a második szezon is megmarad ezen a színvonalon, vagy adott esetben még jobb lesz. Csak ne kéne annyit várni a 2012-re kitűzött premierdátumig.

Végül pedig itt egy negyedórás videó, ami részletesebben taglalja az általam leírtakat, a készítők és a szereplők szempontjából. Aki nem látta még a sorozatot, annak kedvcsinálónak, aki pedig látta, annak összegzésként szolgálhat. Enjoy!

Amikor elborít a sötétség... Lars von Trier: Dancer in the Dark

Azon emberek közé tartozok, akinek be kell mutatni Björk-öt. Vagyis bemutattam őt magamnak. Azáltal, hogy megnéztem Lars von Trier 2000-ben kiadott filmjét, a Dancer in the Dark-et.
Úgy vagyok a dán rendezővel, hogy szinte semmit nem láttam tőle, mégis elhiszem róla, hogy brilliáns. Igaz visszafele nézem a filmjeit. Először az Antichrist, most meg a Táncos a sötétben. De a Nicole Kidman főszereplésével készült Dogville-t sem szeretném kihagyni.
Kanyar vissza. Szóval a Dancer in the Dark. Műfajilag dráma és musical. (A múltkor egy nagyon rövid bejegyzésben fakadtam ki a Made in Hungáriához kapcsoltan, hogy nem komálom a musical műfajt.) Ez tény és való, hogy nem tartoznak a kedvenceim közé azok az alkotások, amelyekben csak úgy random módra táncra perdülnek a szereplők és átszellemülve, egy másik világban, énekelnek, és ropják, amíg a pillanat el nem múlik.

 

Lars von Trier, azonban másképp ragadja meg ezt a műfajt. Mondjuk ebben nagyon sok szerepe van Björknek is, akinek zenéje és alakítása felejthetetlenné teszi az alkotást. A wikipédia tanúsága szerint, a rendező felkérésére, Björk megírta a filmzenét, majd a direktori unszolásnak eleget téve elvállalta a főszerepet is. És felejthetetlent alkotott. Az akkor 35. életévét taposó örökífjú énekesnő nem néz ki többnek huszonvalahánynak, kis termete és eléggé kislányos megjelenése miatt. Ezért volt nekem egy kissé nehézkes a gyerekét egyedül nevelő anya szerepével azonosítanom őt.
Az amatőr kameraállásra hajazó filmezési stílus egészen egyedi látásmódból mutatja be a történetet. A folyton mozgó, néha elhomályosuló kamerakép segít azonosulni a látását elvesztő főszereplővel.
Egy csehszlovák emigránsról, névszerint Selmáról, az örökletes látásproblémával küszködő lányról szól a történet, aki a kommunista környezetet hátrahagyva egy bizonyos szempontú jobblét miatt telepedik át az amerikai kontinensre, ahol egyszerű körülmények között kénytelen nevelni szintén látásproblémákkal küzdő fiát.

Műtétre kuporgatja, a kevés, nehéz munkával megszerzett fizetését, hogy fiának esélye legyen az operációval maga mögött hagyni örökletes genetikus betegségét. De mint minden viszonylagos idillikus állapotnál, itt is felüti a fejét a rossz, a balsors, jelen esetben a Selmának és fiának otthon adó rendőr személyében (David Morse - Halálsoron), hogy az események egy idő után kedvezőtlen, sőt drasztikus fordulatokat vegyenek.
Selma kálváriáját követi végig a film. Selma a legtökéletesebb ártatlanságot, szelídséget, szerénységet megjelenítő karakterét nincs, ahogy ne szeretni. A világ romlottságából ízelítőt kapott törékeny virágszál magára van utalva, és ha feltűnik a segítség egy darabkája is, a nyilvános hódoló részéről (Peter Stormare Prison Break - John Abruzzi), azt is visszautasítja. Saját kezébe veszi az irányítást és foggal körömmel, még a rossztett árán is megvédi azt, ami az övé, ragaszkodik a maga elé kitűzött életcélhoz. Tudja, hogy magán már nem segíthet, de fia számára még van remény. Ezért annyira kitartó. És természetes, hogy elveszíti az emberek iránti bizalmát, ha mindenki cudarul bánik vele.

Az igazságnak ugy-e egy örök tualjdonsága van: hogy mindig kiderül. Ha idejében, ha későn. De kiderül. Akkor sem, ha az ember egy szót se szól a maga, vagy más védelmében. A tettek és az egyértelmű bizonyítékok beszélnek. Így van ez a filmben is. De néha nem elég csak az, hogy kiderül.
Ekkorra már meghurcolták az ártatlan szereplőt.
Az emberi makacsságot és kétségbeesést visszatükröző alkotás ez.

A musical betétek pedig véleményem szerint zseniálisak. És azért működnek nagyon jól, mert a képzelet mezsgyéjén játszódnak. Elképzelt valóságok, a musical rajongó főszereplőtől, akivel, gondolom nem volt nehéz azonosulnia Björknek. A lényeg, hogy hangot adjon ki valami, ritmust keltsen és mehet is az álmodozás, a teljes elrugaszkodás a valóság talajáról, hogy valami szívbemarkolóan gyönyörűbe forduljon.
A szívbemarkoló jelző eléggé találó ehhez a filmhez. Amíg a szívedbe markol, addig kifacsarja az elmét. Mert valahol érzi a néző, hogy mi lesz a végkifejlet. Akiből pedig nem vált ki érzelmeket, a film, az biztos, hogy nem emberből van. Kész.

Spartacus: Vért és cirkuszt a népnek! II. rész

A bejegyzés első részét ITT lehet elolvasni.

Úgy lenne igazán kerek ez a vizsgálódás, ha jelenlegi írományomban a 2004-ben megjelent Spartacus című tévéfilmet járnám körbe. Ezt azonban nem teszem most, egyrészt mivel elég rég láttam ezt a filmet a tévében, nem emlékszem belőle sok mindenre, továbbá a mutatói alapján nem tartottam érdemlegesnek az újranézését. Remélem nem mondok azzal hülyeséget, hogy a '60-as Spartacus valamiféle modern köntösbe való átültetése, 174 percben összefoglalva. Persze a maga jellegzetességeivel és újításaival együtt.
 Néhány év és a 300 című film megjelenése után a Starz csatorna gondolt egy nagyot és úgy döntött, hogy sorozat formájában dolgozná fel a legendás hős életútját. Itt most nem bocsátkoznék adatok kivesézésébe, többek között azért sem, mert ezeket a híreket nagyrészt másodlagos forrásból szedtem össze, és most nem szeretnék forráskutatást végezni, hanem csupán a megfogalmazódott gondolataimat leírni a Spartacus sorozatról.

Az akkori hírek szerint zöld háttér előtt forgatott, számítógépes utómunkával kidolgozott sorozatról volt szó, amely nem titkoltan, a 300 készítési technikájából merít ihletet, talán még a Gladiátorból is csipegetve egy kicsit, elhozva a kor valódi hangulatát, többek között a meztelenséget jelenítve meg. A végeredmény pedig számomra lenyűgöző volt.


Nem csak egy olyan történetet sikerült írniuk, amely megkövetelte tőlem és még sok más "spartacus-rajongótól", hogy hétről hétre kövesse a részeket, hanem látványában, karaktereiben is maradandót alkotott.
Minket, Spartacus nézőket is lehetne az örjöngő, gladiátorharcokra összecsődült tömeghez hasonlítani, akik modern köntösben, a képernyő előtt izgulják végig hőseik epikus, véres küzdelmeit. A gladiátorküzdelem és a CGI vér látványa csak növeli bennünk az adrenalint, és egész egyszerűen néznünk kell a sorozatot.

Visszatérve magára Spartacusra és a sorozat jellegzetességeire, megvan benne az egyediség. A készítők fogták szépen a Batiatus házat, ami már az első filmben is szerepelt és kidomborították annak történetét, Spartacussal a főszerepben. Az eddig 18 részt megért sorozat (a nemrégiben végetért előzménysorozattal együtt) a gladiátorképzésre és arénaharcokra fókuszál, legendás köntösbe öltöztetve a karaktereket, akik jelen esetben profi gladiátorokként jelennek meg. Itt nem csak arról van szó, hogy néhány rabszolga nem tűri tovább a mostoha sorsot és egy vezetőnek elismert társuk indíttatására fellázadnak, amikor annak betelik a pohár.

A lázadás előtt még nagyon sok ok-okozati tényezőnek ki kellett bontakoznia ahhoz, hogy végül a sok első, és hátsó szándék és cselekedet hatására, az immár gladiátorrá "cseperedett" Spartacus úgy vélje, eljött a cselekvés ideje, és a tettek mezejére lépjen, véres mészárlást rendezve maga körül.
Természetesen, a sorozat terjedelmének köszönhetően több idő jut a szereplők felépítésére, a karakterek viszonyainak kialakítására és adott esetben, megváltoztatására. Míg a Kubrick által rendezett Spartacusban Batiatus, a lanista egy viszonylag jól kidolgozott karakter, akit a kapzsisága és a becsvágya hajt, hogy a rabszolgalázadás után is a rómaiak között sündörögjön, hogy végül egyfajta megmentő szerepet ruházzanak rá, addig a sorozatban egészen másként formálódik a szemünk előtt a gladiátor-iskolát működtető Capuai polgár, hogy majd a szezon végén vérbe fagyva végezze, gladiátorai kardja által.

Persze a sorozat során nem csak vele és az ő parancsaira kiképzett gladiátoraival találkozunk, hanem az egész ház népével, úgymond Capua város "krémjével" és az idelátogató rómaiakkal, akiknek sokszor nem titkolt szándéka a véres párviadalok végignézése, vagy a megrendezett orgiákon való részvétel, amik mind-mind presztízsnövelést hivatottak elősegíteni a Batiatus-ház számára.
A háznak és lakóinak mindennapi küzdelmeit, ármánykodásait követhetjük nyomon, jellegzetesen látványos római díszletek között, aminek bizonyos elemeit gondolom az HBO csatorna Rómája is ihlette. Egyszóval adva van a római kori környezet és az aréna homokja, ahol a legendák születnek. A gladiátor létet egy teljesen új értelmezésben mutatják be, amikor nem csak kényszerből harcolnak, gazdáik parancsainak engedelmeskedve, hanem hivatásként, életcélként, hogy kapott esélyeiket felhasználva beírhassák nevüket a legendás gladiátorok történetébe.

Spartacus pedig ebbe a színes "olvasztótégelybe" csöppen, ő is részese lesz ennek az ármányokkal és cselszövésekkel behálózott világnak, ahol nagyrészt csak magára számíthat és valamilyen szinten kezébe kell vennie a sorsát, hogy céljait elérhesse. Nem bábúként, hanem szabadnak született rabszolgaságba taszított, érző és cselekvő emberként.
 
(folytatása következik)