Eastern Promises - Gyilkos ígéretek

Ismét, egy Viggo Mortensein főszereplésével készült filmet néztem meg, ezúttal az Eastern Promisest (Gyilkos ígéretek), amelyet ugyanaz a rendező hozott a tető alá, mint az előbbi bejegyzés témáját szolgáltató A History of Violence-t és a Stephen King The Dead Zone-ját, amiről szintén írtam a múltkor. Ez a rendező nem más, mint a kanadai származású David Cronenberg. Két utolsó munkájával megmutatta, hogy nagyon jó, bár néha kissé erőszakos képekkel és történésekkel apelláló filmeket tud rendezni és jól tud dolgozni Viggo Mortenseinnel.

A történetről röviden:  egy szülésznő, miután elveszíti a tinédzser anyukát és megmenti annak gyerekét, az anyuka naplója alapján nyomozni kezd a gyerek családja után, akikhez vissza tudná juttatni az árvát. A szálak pedig a londonban élő orosz maffiához vezetnek. A szülésznő egyre jobban belekeveredik, saját és más életét is veszélyeztetve. A család sofőrje azonban úgy dönt, valamilyen módon segítséget nyújt.

A Gyilkos ígéretekben betekintést nyerhetünk a Londonban élő orosz maffiacsalád és környezetének világába. Nem a maffiacsalád a lényeg, hanem a történések, amik egyszer s mindenkorra megváltoztatják az itt élő karakterek életét. Naomi Watts ebben a szerepben véglegesen belopta magát a szívembe és jobban meggyőzött, mint Ann Darrowként, akit King Kong ide-oda hurcolt a 2005-ös remake-ben.

Nem szeretnék a filmről részletesen áradozni. A továbbiakban kiemelném, hogy miket élveztem benne, mik voltak felejthetetlenek számomra. Először is a meggyőző orosz akcentus mindenkitől és az orosz sztereotípiák továbbéltetése, értem ezalatt, hogy ők egyfolytában csak isznak. (itt nem csak vodkát)
Ne feledkezzünk el Vincent Casselről sem, akit így a Black Swan után van alkalmam felfedezni. Itt hozta az idegesítő, erőszakos, ellenszenves, magának mindent megengedő karaktert, aki "apuci" fényében tündöklik. De itt van még a Kelet-Poroszországban született Armin Mueller-Stalh is, akit az Angyalok és Démonokból volt szerencsém megismerni. Ő a család feje, a kedves arcú, de ennek ellenére kegyetlen és erkölcstelen öreg ember, akinek a hálójában vannak a többiek.

A meztelenséget (nem csak női) és erőszakos-gyilkolós képeket felvonultató film élethűen hozza el az orosz kisközösséget. A rendező, előbbi munkáját is figyelembe véve, olyan főhőst épít fel, aki nem terminátor módra csinálja ki a rá támadókat, hanem úgy, hogy közben ő is komolyan megsebesül és vérzik. Nincs meg ez az elpusztíthatatlan hős beütés, aki két gorillával úgy elbánik, hogy közben egy karcolás sem esik rajta. (mondjuk ennek a történetalakítás szempontjából is fontos szerepe van)
A vég pedig, ahogy azt a film is előre sugallja, nem a szószerinti értelmben vett happy end. Korrekt, minden szálat elvarró befejezés, aminél idillikusabbat, jobbat csak az álmodozó néző várhat el.

A History of Violence

Én, ahogy sokan mások is, Viggo Mortensent először a Gyűrűk Urában láttam. Szerintem nem mondok valótlanságot azzal, hogy neki ez a fantasy trilógia hozta meg a sikert és tette ismertté őt a világon. Aragorn-ból filmtörténeti karakter lett. Az első úgymond csalódásom a színésszel kapcsolatban akkor volt, amikor nekifogtam megnézni a Hidalgot, magyar címén a Tűz óceánját. Ekkor láttam először őt szakáll nélkül, holott magamban úgy könyveltem el őt, hogy a valóságban is hosszú haja és szakálla van. Na de ez már elég rég volt. Azóta még két filmet láttam az ő főszereplésével: az Appaloosa című westernt és a The Road című posztapokaliptikus drámát. Mindkettő nagyon tetszett. Főleg az utóbbi. Sikeresebb filmjei 2000 után születtek. Ja és ki mondaná meg róla, hogy már 52 éves?

Summa summarum, úgy gondoltam ideje még egy filmet megnézni az ő főszereplésével. Ez pedig a A History of Violence (Erőszakos múlt)volt, amiről bátran ki merem jelenteni, hogy nagyot alakított benne. Na de ott vannak még mellette: Ed Harris és William Hurt is. Hogy csak a nagyokat említsem.

A film hangulatáról néhány szót. Engem nagyon megfogott. Jó kis thriller, drámai elemekkel. A történet a felvezető képsorok után egy családi idillből indul. Nagyon idilli: összetartó, szerető kis család. A családfő: Tom Stall egy kis éttermet vezet a kisvárosban. És persze, ahogy az várható, a baj itt is felüti a fejét. Egy balszerencsés véletlen, egy hősi tett változtatja meg a kis család életét, gyökerestől forgatva fel a családi idillt. A családfőnek döntenie kell, hogy kezeli az új helyzetet, mit tesz meg a családja védelme érdekében.

Nem érdemes a történet kivesézni szerintem. Mindenki nézze meg maga és döntse el, hogy mennyire tetszik, vagy nem tetszik neki. Engem a film azon aspektusa fogott meg, hogy nincs benne tétovázás. Nincs ilyen, hogy amikor ráfogják valakire a pisztolyt, akkor még egy tanítómesét végig kell hallgatni. Gyors, pörgős, erőszakos. Eldördülnek a lövések és kész. Merthogy az erőszakról szól. Csak ajánlani tudom.
Egy 5-ös skálán négy és felet érdemel.

SorozatNEMajánló

Mostanság úgy vagyok a sorozatokkal, hogy nem igazán akarok újba belekezdeni, egyrészt időhiány miatt, másrészt abból a szempontból, hogy helyettük több filmet is nézhetnék. Persze nem hanyagolom ezt a tevékenységet sem, szorgalmasan azon vagyok, hogy végre kivégezzem a Csillagkapu szériát, mellette pedig nagyon gyorsan hozom be, az Így jártam anyátokkal-t.

Azonban volt most egy sorozatrész, ami mellett nem tudtam elmenni. Gondolom sokan emlékeztek az NBC csatornára, ami a fokozatosan elvérző Heroes szériát adta nekünk 2006 és 2010 között. Szuperhősösdi, képességesdi, sokan voltak vevők rá, hogy majd később elpártoljanak tőle, hogy majd a 4. szezonra csak az a kevés lelkes rajongó maradjon, akik szintén keserű szájízzel kellett tudomásul vegyék, hogy elfogyott a sorozat lendülete. Én is azok közé tartozom, akik kitartottak a sorozat mellett végig, de csak egy kicsit bántam meg.

Idén az ABC csatorna (tudjátok: Lost :) ) szintén előrukkolt egy hasonló történettel, a családot állítva a szuperhősös story közepébe. Ez a No Ordinary Family, amire 3 rész után azt mondtam, hogy ennyi elég volt, köszönöm szépen többet nem kérek belőle. (Amúgy egy négytagú családról szól, akik természetfölötti képességekre tesznek szert és így próbálnak érvényesülni a normális és a szuperhős lét között, bevonva két barátot is a közös titkukba.) - ezt azért írtam le, hogyha valaki most úgy dönt esélyt ad a sorozatnak, tudja, hogy kb. miről van szó. Eddig láttam. Ez a részenkénti dilemmázás nem jön be. Unalmas. Klísés. Szar.

Na de írjak arról is, amiről eredetileg terveztem. :) Szóval. Asszem, hogy az sg.hu-nak köszönhetően botlottam bele a The Cape előzetesébe.Jó hosszú volt, elég részletesen bemutatta, hogy miről is lesz szó. Azt azonban most tudtam meg, hogy ez nem más mint az első rész, 3 és fél percesre lerövidített változata. Sajnos csak így a rész után néztem meg újra és akkor esett le, hogy ez tényleg egy kivonat. (A rész megnézése előtt persze már nem emlékeztem az előzetesre)

Na, akkor így egy rész után annyit tudok elmondani erről a szuperhős történetről, amit nem egész estés mozifilmmé álmodtak a többi képregényadaptáció mellett, hanem megpróbálták, hogy néz ki ez a tévében több részen keresztül. Irtó mocsok, elfuserált, klísés egyveleg lett belőle. Legalábbis ebből a részből szerintem. Ezt a sorozatot csak olyannak merem ajánlani, aki eddig még nem vett a kezébe szuperhősös képregényt, nem látott szuperhősfilmet, nem tudja mi az a Marvel, vagy DC Comics. Nekik lehet, hogy tartogat izgalmakat ez a történet. Engem már csak idegesíteni tud. "Utolsó jó zsaru, főgonosz, aki a legjobb jó szerepében díszeleg, szar trükkök, hatásvadász effektek, szájbarágás és nem utolsósorban hatalmas, de tényleg óriási KLÍSÉDÖMPING. Próbálkoztak néhány helyen humorizálni is egy kicsit. Eléggé erőltetettre sikerült. Filmes utalást is próbáltak behozni, a Boratra esett a választás, gyenge humorzsa formájában.

The Cape biztos jól néz ki képregényben, de sorozatban... Már nem bosszankodom miatta. Röhögöm, hogy mennyire összecsapott "iparosmunkával" talákoztam. Talán megnézek még két részt belőle, de kötve hiszem, hogy az egész el tudna mozdulni jobb irányba. Ha majd valaki végignézi az összes részt, mesélje el, hogy megérte-e?

Csak Summer Glau-t sajnálom, hogy nem kapott jobb sorozatot magának a Sarah Connor és egyebek után. (Ja amúgy egy rakás ismert sorozatszínész feltűnik a The Cape pilotjában + a Guy Ritchie univerzumból ismert Vinnie Jones is kapott egy gonosz szerepet - ez még nem teszi jóvá a sorozatot)

Tanulság számomra: egy emberből nem lehet 45 perc alatt szuperhőst faragni. (ezentúl vigyázni fogok a hasonszűrűnek kinéző dolgokkal)

Végezetül itt a mega-giga előzetes. Ha valaki meg akarja nézni az első rész rövid változatát, itt megteheti :) A hatásvadász zene ne tévesszen meg senkit. :P

Cinemash 2010

Ismét egy hangulatos (viszonylag rövid) montázs sok új, eddig általam nem látott képpel.

Camelot

Megérkezett a Camelot első hivatalos előzetese.

Ami eddig kimaradt...

Blogom beindulása óta szám szerint 27 filmet néztem meg. (a sorozatrészeket most nem számolom). Mint már többször is leírtam, az egyik célkitűzésem, hogy mindegyik, általam megnézett filmről írok valamit. Ezt mégsem tettem. Egyrészt időhiány, másrészt pedig azért, mert nem volt ötletem, hogy mit írhatnék az adott film kapcsán, ami még érdekes is lehet és nem írtak le előttem már legalább 66-an.

Ebben a bejegyzésben összefoglalom ezeket a filmeket, amiket adott esetben nem tartottam érdemesnek arra, hogy külön bejegyzést írjak róluk.

1. Toy Story: Nem sokkal a Holtsáv megnézése után következett. A szériából a 2. részt láttam a leghamarabb, majd következett az 1-es, és most a 3-as is. Erdeti Pixar, a készítők láttak optimált és vissza is hozták a karaktereket ennyi év után. Jó marketingfogásnak bizonyult, mivel több mint 1 millió dollárt kaszáltak ezzel a mozikban. Sok új játék került be, frissítették a történetet.(Különösen élveztem Buzz Lightyear spanyollá alakulását és a két barbit is) Élvezhető, jó hangulatú film volt. De remélem nem húznak le újabb bőrt róla néhány év múlva.

2. Despicable Me: (vagy ha jobban tetszik: Gru) Jobban tetszett mint a Játékháború új része. Az új karakterek miatt. Nem mondok újat azzal, hogy a kicsi sárga figurák, a minionok dobták nagyon fel a filmélményt, fokozták a humorforrást a tetőpontra. Jókat röhögtem a nézés közben. Igazi kikapcsolódós gyerekfilm, nem sok mondanivalóval, a gonosz sztereotípiájának kifigurázásával.

3. The Sorcerer's Apprentice: lerí róla, hogy nyári blockbuster mozifilmnek készült, amivel a készítők nagyot akartak kaszálni a belefektetett vizuális effektek segítségével. Nem vonnak le filozofikus következtetéseket, mélyenszántó párbeszédek sincsenek benne. De nem is hiányoznak. Röpköd az energy-blast, pusztul a város, hosszú kergetőzések vannak benne. De így visszagondolva nem sok maradt meg belőle. Ez olyan, hogy leülsz, megnézed, aztán fokozatosan felejted el. Először élénken él, hogy egy életre kelt sárkánnyal is küzdöttek, Nicholas Cage-nak volt egy fém madara, romantikus szálat is tettek bele, satöbbi. Effektek szempontjából kitűnő, történetileg zéró. A karakterek pedig eléggé üresek.

4. Get Him to the Greek: Hm. Elmegy. Látszik, hogy kissé igényesebb vígjátéknak készült, nem mászott le nagyon a pisi-kaki komédiák szintjére. Bár néha súrolja a határt. A hangulata jó, a történet elfogadható: betekintés egy lepukkant sztár életébe, akit vissza akarnak hozni egy koncert erejéig a showbizniszbe. Jó volt ez a folyamatos konfliktus, hogy az egész film során Jonah Hill és Russel Brand karakterei marják egymást, pokollá teszik egymás életét, hogy a végén valamiféle tanulságlevonó ízű befejezést kapjunk  A csúcspont az african face-s poén volt. :)

5. Cop Out: Az elején még tetszett. A vallatásnál a filmes utalások. Bruce Willis a kemény és megfontolt (és olyan mint egy villanykörte), Míg Tracy Morgan az idegesítő (de tényleg nagyon idegesítő) fekete zsaru, akit a tipikus fekete viccekkel és utalásokkal akarnak megszerettetni a nézővel. Igazából már hurutom van az ilyen klisés zsarus történetektől, ahol a kirúgás határán álló rendőrök megoldják az ügyet és a végén minden szép és jó lesz. A Lethal Weapon már eléggé kijátszotta ezt a kártyát Hollywoodban, ezért szerintem teljesen fölöslegesek ezek a filmek. Persze ez komédia, másként közelíti meg az egészet, de amikor már látom, hogy a főgonosz pisztolyt fog a lány fejéhez és beront a hős rendőr, hogy megmentse, minden egyes filmmel újabb (vagy ugyanaz) a variációt idézve elő. Sean William Scott sem dobta fel a filmet annyira, amennyire szerettem volna. Ez is a felejthető filmek közé kerül. Már most is alig emlékszem rá, pedig pár hete láttam.

6. Ábel a rengetegben: a 2010-es év utolsó, általam nézett filmje volt. Igazából terveztem róla írni, de pont akkor volt szilveszter s na... Tamási Áron műveit mindig szívesen olvastam, meghatározó olvasmányélményként szolgáltak az általános iskolában számomra. Az Ábel-trilógiából eddig még csak az Ábel a rengetegben-t olvastam ki, valahogy nem éreztem késztetést, hogy a többit is elolvassam, de ami késik nem múlik. (ja és ez a regény volt meg otthon, a teljes trilógiát pedig még nem volt alkalmam sem kikölcsönözni, sem beszerezni). Jó volt látni filmben is azt a történetet a Ábelről, a talpraesett székely legénykéről, akinek sztorija annak idején többször is megdolgozta a fantáziámat, mivel  a könyvet többször is kiolvastam. Kár, hogy nincs sok ilyen székely film, és ami van, azt sem ismerjük igazán.
Aki a Hargita lábainál él és a természetjárásnak is hódol időnként, az biztos nem tudja közömbösen végignézni a filmet, ami a Hargitán játszódik. Gyönyörűszép panorámák, szekerező székely emberek, székelyruhás, kucsmás erdőpásztor... Minden, ami a hagyományokra és a régi világra emlékeztet.
A párbeszédek felejthetetlenek, Ábel és Surgyélán története is az emlékezetembe vésődött. Ízig vérig székely alkotás.

7. The Social Network: a kritikusok imádják, magabiztosan zsebeli a díjakat. Róla azonban később és részletesebben. Az államvizsgában... De lehet, hogy itt is. Egy érdekes összeállítást a filmről ITT lehet olvasni.
(az érdekességeket sorolja fel a filmmel kapcsolatban. Megéri elolvasni.)

8. Hasutasok: Magyar film a hülyékről és a vasútról. A vasút története nem először szerepel a magyar filmográfiában: lásd, Indul a bakterház, és a Koltay Róbert által rendezett Megy a Gőzös.
Nekem tetszett a Hasutasok. Nem először láttam. Ez a film sem arra törekszik, hogy megváltsa, vagy megújítsa a magyar filmek világát. Egyszerűen ott van. És aki szereti a komikus karakterábrázolásokat, annak tetszik a film. Persze ennek is vannak mélypontjai és felesleges részei, de ennek ellenére jó kikapcsolódást nyújt az alkotás. Nem kell gondolkodni. Élvezni kell. És zsinnyegtetni.

Fehérlófia: a magyar legendárium kiemelkedő alakja

Ismét a Fehérlófia animációval hozakodok elő, ami nem véletlenül tartozik a kedvenc alkotásaim közé.

Ez az írás, a Gran Torino kritikával együtt, eredetileg a Filmtett kritikaíró pályázatára készült. A most közzétett Fehérlófia című animációról való írásom nem is kritika, inkább valamiféle elemzésnek mondanám. De mindenki döntse el maga, hogy tulajdonképpen mi is ez. Tudományosan egyáltalán nem releváns, mivel semmilyen irodalmat nem használtam fel ennek a bejegyzésnek a megírásában, csupán saját gondolatok, amik előjöttek bennem a film megnézése során. 

„A szkíta, a hun, avar, s a többi

pusztai nép emlékének.” 

Jankovics Marcell, méltán híres alkotásában ezeknek a felsorolt és ködbe burkolózó népek régi, letűnt monda és regevilágnak állít emléket, próbálja felidézni a történetet az akkoriak emlékezete szerint. Az animáció nem csak itthon tette tiszteletét akkoriban, hanem többek között Amerikába is eljutott, különböző külföldi és hazai díjakat is bezsebelve. A nem kevés túlzással absztraktnak is nevezhető animációt, többek között 1984-ben minden idők ötven legjobb rajzfilmje közé sorolták be Los Angelesben.

Jankovics Marcell munkássága nem ismeretlen a magyar néző számára. Hogy csak a Magyar Népmeséket említsük. A Fehérlófiában egy szimbólumokban és másodlagos jelentésekben bővelkedő audio-vizuális „orgiát” ad a nézőnek. Animációs film, mégis inkább a felnőtteknek szól. Néhol ijesztő és erőteljesen sötét hangulata, morbidnak tűnő hang és képhatása nem a legfiatalabb generációt célozza meg.

A történet egy mikrovilágnak is nevezhető térben játszódik, ami tulajdonképpen egy teremtéstörténetből kifejlődő fejlődéstörténetet mutat be kevés szereplővel. A kezdet kezdete után játszódnak az események, amikor is a Fehér Ló, akit Ősanyának is nevezhetünk, visszautal a régmúlt időkre, fiának, álomba szenderülés előtt mesélve el a történetet.

Egy tökéletes ősállapotból indul ki az egész. A világ királyának három fiáról van szó, akik megnősülnek. És itt, a bibliai teremtéstörténethez hasonlóan, az asszony az, aki világra szabadítja elzárt gonoszt, aki nem véletlenül jelenik meg sárkányok és kígyó képében.

A szereplők ugyanazok mindkét történetben. Egyfajta reinkarnálódás az egész. Az elpusztított királyfik születnek újjá a fogva tartott Ősanyától, hogy elinduljanak és beteljesítsék sorsukat, visszaállítva a világot a maga tökéletes valóságába. Tulajdonképpen Fehérlófiára hárul ez az emberpróbáló feladat: ő a harmadik, a különleges gyerek, aki huszonegy évig fejlődik, hogy legerősebbként útnak indulva, testvéreit csatlósként maga mellé véve induljon neki a kalandos útnak.

            Miután az erőfitogtatás és a testvéreivel való küzdelem után ő lesz a vezető, egy cél vezérli őket: megtalálni az Alsó Világ bejáratát, és lemenve oda, kiszabadítani az ott raboskodó hercegkisasszonyokat. Útjukat a nem is annyira gonosz, inkább leckéztető szerepkört betöltő Hétszűnyű Kapanyányimonyóknak nevezett szerzet próbálja megnehezíteni, akiben mellesleg felismerhető a film elején megjelenő Ősatya. Akarata ellenére segít a főhősnek eljutni céljához, akinek egyedül kell bejárnia az alvilági utat.

            A történet rövidsége ellenére sikerül valamelyest kidolgozni a főbb karaktereket is: Kőmorzsoló a földhözragadt, gyáva, esetlen figura, aki emiatt komikussá is válik. Vasgyúró a virtuskodó, hadaró, elszánt karakter, míg Fehérlófia az, aki megtestesíti a Jót és az Erőt.

            Az alkotáson a mesebeli számmisztika mellett egy bizonyos hármasság vonul végig: a három főszereplő, a három feleség, a három sárkány, mint három ellenség. A háromfejű, a kőből levő ősember, a hétfejű, egy háborús fémfegyver ötvözet, (akinek buzogánya az atombomba, ami a visszadobáskor felrobban), míg a tizenkét fejű sárkány az urbanizálódó és modern társadalmat jelképezi, városként megjelenve. Ezek a jellemvonások adják a történet bizonyos szintű modernizálását, amiből egyenesen következik, hogy nem csak egy régi mondát próbál a rendező elénk tárni, hanem a jelenkornak szóló mondanivalóval öltözteti fel alkotását.

Ez a végigvonuló hármasság nem válik sablonossá a rajzfilm nézése során, mivel a rendező gondosan ügyel arra, hogy változatosan hozza a nézők elé a bizonyos szinten ismétlődő motívumokat. A sárkányok legyőzésében is mindig van valami új, valami más, ami egy bizonyos pluszt nyújt az előző történésekhez. Színvilágában és animálásában az alkotás hozza az úgynevezett „Marcelli” formulát: az egymásba olvadó vonalak, az egymásból kinövő rajzok mind az egyediséget sugározzák és a formai szimbolikának a pazar áradatát, viszi fel ezáltal a képernyőre.

            Továbbá a zeneiség is nagy szerepet játszik a történet élvezetesebbé tételében, valami fenomenális dinamikát ad néhol a történéseknek. A narrációk, a karakterek hangjai négy személynek köszönhetők: két férfi és két női, kiemelten Szabó Gyula, a Magyar Népmesék narrátorának mély basszushangja teszi színessé a karakterek megszólalását.

            A történet ismerőjének szerintem narrációs szöveg nélkül is teljesen érthető lenne a film és átjönne a mondanivaló, azonban ha ez hiányozna, akkor az archaikus nyelvhasználattal nem tudna megismerkedni a befogadó. Nem hosszú és komplikált mondatokat adnak a karakterek szájába, csupán olyan információkat, tartalmazó gondolatokat, amik fontos szerepet játszanak a történet előmozdításában, vagy hangulatának fokozásában.

            Ez egy olyan alkotás, aminek mesés köntöse mögött korszakokon átívelő mondanivaló van. A magyar filmtörténet egyik kiemelkedő darabja, amit az ember fiának, lányának is látnia kell. És nem csak egyszer. 

Stardust

Mielőtt Matthew Vaughn a Kick Ass rendezői székébe ült volna, egy nagyszabású fantasy-történetet adott a világnak Persze nem csak neki, hanem a történet regény formában való megírásáért az írónak, Neil Gaimannak is jár az elismerés.
Elég nagy általánosság kijelenteni azt, hogy a mai irodalom bővelkedik a fantasy történetekben, azonban néhány kiragadott és ismertebb történet néha csúfos vereséget szenved az Álomgyárban, azáltal, hogy valakik vászonra álmodják őket és kivitelezéseik csúfos kudarcot vallanak. Így járt a szegény Narnia krónikái trilógia két utolsó része is.

A Stardust, magyar címén Csillagpor azonban hál' Istennek nem szenvedett ilyen csorbulást. Lehet, hogy vakmerőség kijelentenem, de a Gyűrűk Ura után ez az évtized ha nem is legjobb, de leg-fellgoodabb mozis fantasyja. Merthogy nemcsak kivitelezés, hanem hangulat terén is viszi a prímet. A gyönyörűszép megvalósítás mellett helyet kap az igényes humor és a nem túlzásba vitt romantikus szál is. A színészi gárdára sem lehet panasz, sok híres brit és szomszédos színész tűnik fel a filmben és még Robert de Nironak is jut egy humoros szerep.

Ez nem az a tipikus kardozós, harcolós, varázslós fantasy. Jobban illik rá a felnőtt mesefilm jelző. Nem fröcsög a vér, nem sziporkáznak a káromkodások, nincs izmos felsőtestmutogatás, látványos lassítások, epikus csaták. De nem is hiányoznak. Mert ez nem az a fajta fantasy. Ehelyett egy nagyon jó hangulatot árasztó, ízig vérig mesefilm, amiben a Jó és a Rossz harca tárul elénk, de nem klisésen, hanem jópofán. Persze a kiteljesedéshez szükséges, hogy a Jó elnyerje..., a Rossz megkapja... . Ez sem marad el. De a néző szereti. Én legalábbis. És még sokan mások. Valamilyen szinten a gyerekkori mesefilmek világába visz vissza, amikor tényleg hittünk ezekben a mesés elemekben és együtt tudtunk érezni a karakterekkel, szívünkbe zártuk őket. Vagy valami ilyesmi.

A főszereplő Yvainnet alakító Claire Danes-t legutóbb a Golden Globe díjra is jelölt Temple Grandin című HBO tévéfilmben láttam, ahol egy autista lányt alakít. Érdekes film, megnézése után az jutott eszembe, hogy Temple Gardin karakterének filmre vivésével megszületett az új Forrest Gump, női változata. Felkeltettem az érdeklődést?

Bejegyzésem tárgyához visszatérve: a Stardust, látványvilága, története, kivitelezése, humora, fantasztikuma és remek karakterisztikája miatt érdemli meg a csillagos ötös, vagy ha úgy tetszik tízes minősítést. Még ilyen fantasy alkotásokat!