1408

Csütörtökön, január 6.-án, blogom történetének 1408.-ik oldalmegjelenítésének apropóján az jutott eszembe, hogy újranézzem a 2007-es 1408 című horrort, amelynek alapötletét Stephen King irománya szolgáltatja. (Majd a 10000.-ik oldalmegjelenítésnél a 10000 B.C.-t fogom megnézni) Amikor néhány éve belebotlottam a film címébe, még azt gondoltam, hogy ez is egy történelmi film lehet, az 1492: Conquest of Paradise-hoz hasonlóan, aminek a készítők nem tudtak kreatív címet adni. (Persze az 1492, egy jelentős dátum és nem marad el a kiegészítés sem)
Aztán Lehel ajánlotta a filmet, csupa jókat mondott róla: ilyesmiket, hogy tényleg ijesztő horror. És meg is néztem. Tetszett. Olyannyira, hogy nem sokkal a megnézése után, egy alkalommal, amikor szóba jött a film a 16-os "hotel", akarom mondani bentlakás 140-es szobájában, ami akkor még lakóhelyemül szolgált, az az elvetemült összefüggés jutott valamelyikünk eszébe, hogy csak a 8-as szám hiányzik a szobaszám végéről. Nem kellett unszolni, fogtam egy filcet és pillanatok alatt odapingáltam a hiányzó számot. Ettől kezdve mindenkinek úgy mondtam, hogy az 1408-as szobában lakom. Aki látta a filmet értette, aki meg nem, értetlenül ignorálta a tényt.

Na de a filmről is néhány szót. Elég nehéz a mai kínálatból igényes és tényleg jó horrorfilmet választani. Nem igazán sikeresek, történetük vagy klisés, vagy unalmas, vagy csak nem képes eléggé megijeszteni a nézőt. Vagy csak egyszerűen igénytelen. Az 1408 azonban egész jó, én úgy gondolom. Bár így második visszanézésre nem hozta azt a szüszpanszt, amit elsőre, de élveztem most is. (Rám amúgy nem jellemző, hogy horrort nézzek újra, gondolom ezzel más is így van, hiszen ha horror, akkor azt egyszer kell látni, a következőben már elveszik a varázsa, amivel fenn tudja tartani az érdeklődést, azáltal, hogy tudja az ember, hogy mi fog történni. (Ez egy nagy büdös általánosság volt, sok más hasonló kijelentésemmel együtt. :) )

Azt is mondhatnám az 1408-ra, hogy eléggé impozáns horrorfilm. Látványos, mivel a szobának sok arca van. Amit a szállodaigazgató egyszerűen gonosznak nevez. És találóan. Nem vérrel, gyilkolással és csontokkal próbál a félelemre hatni. Hanem valami mással. Stephen King tényleg ért a rémisztgetéshez, Hollywood pedig ahhoz, hogy jól felfújja. De legalább látványosan csinálja.

"They say, you can't die in your dreams...

Is that true?" (Mike Enslin)

A történetről csak annyit, hogy a nem éppen a leghíresebb horroríró, John Cusack karaktere, Mike Enslin, aki kísértetjárta szállodákba tér nyugovóra, hogy később írjon róla, fülest kap, a Dolphin szálloda, 1408-as számú szobájáról. Kihívást lát benne, főleg a sok gyanús körülmény miatt. Elmegy, hogy ott is eltöltsön egy éjszakát. Itt keveredik vitába a szálloda igazgatójával, Gerald Olinnal (Samuel L. Jackson), aki mindenáron meg akarja őt győzni, hogy ne menjen be abba a szobába. Mike azonban hajthatatlan. És amint belép a szobába, elszabadul a pokol, a legrosszabb rémálmok válnak valóra. A tulajdonképpeni "akció", ez esetben rémisztgetés, a film 39. percében veszi kezdetét.

Egy kaotikus rémálomszerű valóságba csöppen, ahol saját életének különböző aspektusaival kell szembenéznie. Egy olyan rémálom, ami nem akar véget érni és amikor elhinti, hogy van esély rá, hogy vége, akkor épp olyan kegyetlenséggel rántja vissza a nézőt és a főszereplőt a horror tárházába, ahonnan néhány perc erejéig azt lehetett hinni: van kiút.
Jó ez a film. Amikor az ember először látja, tényleg végigizgulhatja, még ha néha gagyi trükkökkel és nem éppen a legprofibb megvalósításokkal is találkozik.
Engem megfogott.
Ki mondhatja el magáról, hogy lakott már 1408-as számú szobában? :)

The Messenger (2009)

Ben Foster úgy néz ki mint egy pszichopata, mániákus baltás gyilkos, aki bármelyik pillanatban felrobbanhat. Szerintem. Legalábbis ilyen volt azokban a szerepekben, amiket eddig láttam. Az eszelős arckifejezés mindenütt ott volt. (Punisher, 3:10 to Yuma, 30 Days of Night, talán az X-men befejező részében volt ilyen szempontból egy kicsit másabb)
Nincs ez másképp a The Messenger-ben (magyar címén: A harcmező hírnökei) sem. Ha egy hasonlattal kellene jellemezzem ezt a filmet, azt mondanám: ha a dráma hőt bocsájtana ki, akkor ezzel a filmmel meg lehetne sütni egy ökörcsordát.
Amúgy a film rendben van. Bejött az alapszituáció, hogy olyan katonákat mutatnak be az emberi oldalukról, akik honfitársaik halálát közlik a hozzátartozókkal. Igazából ők is emberek. Sok más filmben is feltűnnek ezek a karakterek, de ott mindig személytelenek, és a "károsult" szemszögéből látjuk az esetet. Itt azonban teljesen megfordul.

 Az is tetszett volna, ha csak különböző szituációkat mutatnak végig. De az egy idő után unalmassá vált volna és nem töltötte volna ki úgy az időt. És a karakterek sem mélyültek volna el. Bár a ne érintkezz vele, ne légy szerelmes klisét elsütik, mégis megtalálják a közös hangot. Mert a lehető legmélyebben mélyül el a két főszereplő. Megmutatkozik, hogy mi található a kőkemény burok alatt.

Cucc karakterdráma.
Ja és a másik főszereplő: Woody Harrelson. Először a Hét élet-ben láttam, ahol megsajnáltam, azután a Zombieland Talahassejaként. Innentől nem tudtam komolyan venni. A No Country for Old Men-es alakítása most valahogy nem ugrik be. De a Messengerben nagyot alakít. Tar feje kissé furcsa volt az elején, aztán elfedte. Az ő karaktere talán jobban elmélyült a Fosterénél.

Végső soron egy korrekt dráma. 1-től 5-ös listán megérdemli a 4-es osztályzatot. (tőlem)
(ezt nem filmes szaktekintélyként való csillogásként osztályzom, vagy, hogy az ízlésemet fitogtassam. De így érzékeltethetőbb szerintem a film milyensége. Valószínűleg ezután osztályozni fogom a filmeket a blogomon is, ahogy ezt a "nagyok" is teszik. Hátha van értelme.

El Greco

Már egy jó ideje tervezem megnézni a Vangelis filmzenéjével ízesített görög-spanyol életrajzi drámát, az El Greco-t. Elég régen botlottam bele ebbe a filmzenébe, és nagyon megragadott. Először nem tudtam, hogy ez az album egy film zenei aláfestését hivatott szolgálni, a Vangelis egyik albumának láttam a sok közül. Aztán megtaláltam a filmet is.
Az alkotás a Krétai származású, 16. század végén, Itáliában és Spanyolországban élt festőről szól. Eredeti neve a jellegzetesen görög Domenikos Thetokopulos, akiről azt írja a wikipédia, hogy a spanyol manierizmus legnagyobb mestere volt.

A film amellett, hogy életrajzi, kosztümös dráma, egy jellegzetes hőseposz is, amit sok helyen "balladai homály" leng körül. Sok ok-okozati esemény nincs benne, gondolom annak is köszönhetően, hogy a művész életrajza eléggé hiányos. Inkább a főszereplő karakterének hősies kidomborítására gyúr, aki visszaemlékezik életének jelentős és befolyásoló eseményeire.
Ami különösen tetszett, az a spanyol inkvizíció bemutatása, az elnyomó rendszerek egyik iskolapéldájaként. A világiasságtól rettegő, az egyház akaratát mindenre rákényszerítő papok, akik a kommunizmushoz hasonlóan, mondvacsinált vádakkal bárkit félre tudtak tenni. El Greco pedig az a szereplő, akinek szintén meggyűlik a baja velük.

Nekem tetszett a film. Elszórakoztatott. Bár úgy gondolom, hogy az impozáns filmzene eléggé a háttérbe szorult. Azonban mindezek mellett élvezhető, szórakoztató alkotás a kosztümös drámák és a középkori életrajzi filmek kedvelőinek.

Negatív kritikát róla, ami a filmtetten jelent meg, itt lehet olvasni, Giccstabló címmel. Engem nem győzött meg. :)
Végül itt a filmzene rövid részlete.

Új Starz sorozat: Camelot (előzetes a másik bejegyzésben)

A Starz csatorna tavaly durrantott nagyot a Spartacus: Blood and Sand sorozattal. Népszerű lett, nézettségben is kiemelkedett, szerette a közönség. Januárban kerül adásba a 6 részes előzménysorozat,(Spartacus: Gods of the Arena) amelynek előzetesét ide kattintva nézheted meg. Közben pedig a főszereplő, Andy Whitfield, rákja miatt nem tudja továbbvinni a nyáron adásba kerülő Spartacus második szezonjának főszerepét, ezért valaki mást keresnek helyette. (a pletykák szerint a Prison Break főszereplője, Wentworth Miller is esélyes Spartacus szerepére)
Szóval a két sorozat között, áprilisban kerül adásba a csatorna új sorozata a Camelot.

Bár a Camelot hivatalosan csak áprilistól lesz látható a Starzon, a csatorna már február végén leadja a premier epizódot, mégpedig másik "új" sorozatuk, a Spartacus: Blood and Sand előzménysorozata, a Spartacus: Gods of The Arena fináléját követően.  (a teljes sg cikk itt olvasható)

A 3 perces werk-előzetes sok mindent elmond a sorozatról. Ahogy azt beharagozzák, ez más lesz, mint a többi Arthur királyról szóló adaptáció. Ha olyan kaliberűre sikeredik, mint a Spartacus, akkor bátran ki lehet jelenteni, hogy a Starz csatorna készítői ismét nagyot alkottak. Én bízom ebben a sikerben.
Az angol-amerikai produkció felnőttebb lesz, mint a BBC, eddig 3 évadot megért Merlinje, és más szempontból közelíti meg Camelot legendáriumát.

Tény és való, hogy a Arthur király legendájáról a Robin Hood történethez hasonlóan már rengeteg bőrt lehúztak a stúdiók, én azonban merem remélni, hogy ez a verzió valamilyen szinten ki fog emelkedni a többi közül. Ha pedig nem, akkor majd lassan eltűnik a süllyesztőben. Ki akar fogadni?

A szereposztást most nem emelném ki, a címre, vagy a sorozat nevére kattintva előjön az adatlap, ahol meg lehet nézni a szereplőket. Nem mindennapi gárda, az biztos.

Machete röviden

Rövid reklám, (de ne menjenek sehova :)) amelyben Machete elmeséli, hogy miket is csinált a filmben. Vigyázat, spoileres!!! A filmbuzin találtam. Erről a videóról pedig ez jut eszembe: Wolwerine in 30 seconds

Filmek, amiket látni kell...

Az első bejegyzésem videójának folytatása. Nevezhetnénk egyfajta filmes általános műveltség videónak is. Persze, így is van még egy csomó felejthetetlen alkotás, ami nem került bele, de ennek ellenére egy hatalmas videó, nagyrészt a hatásvadász zenének is köszönhetően.

Gran Torino – Clint Eastwood hattyúdala

Clint Eastwood már sok mindent adott a világnak. Emlékezetes alakítások, figurák, akik már bevonultak a filmtörténelembe, nem utolsósorban kiemelkedő rendezések. Ő már Hollywood nagyöregje, aki ennyi év után is tud ütős és új dolgokat hozni a mozik kínálatába.

Nincs ez másképp a 2008-ban kiadott Gran Torino című drámájával sem, aminek a főszerepét is elvállalta, a szóbeszéd szerint utolsó színészi alakítását víve a vászonra. Ettől függetlenül még lankadatlan lelkesedéssel rendez a mai napig, immár nyolcvan évesen.

Így hát a Gran Torino-ban magára ölti Walt Kowalski szerepét, a megkeseredett Koreában harcolt veteránét, akinek elege van a családjából, és aki megözvegyülése után egyfajta kisebbségi olvasztótégelybe csöppen bele, köszönhetően annak, hogy új szomszédokkal gazdagodik: keleti családokkal, mondhatni nemzetségekkel. Walt az a személy, akinek egyre mennek a „sárgák” mivel annakidején parancsra gyilkolta halomra a fajtájukat. Ez a tény egyfajta közömbös rasszizmussal tölti el szomszédjai irányába.

Mivel családjára nem számíthat, a papot, aki beszélgetni szeretne vele, lekoptatja kemény szavaival, ezért a történetvezetés megkívánja, hogy újdonsült szomszédjaival konfrontálódjon előbb utóbb. Végül a magába zárkózó szomszéd Thao bizonyítási vágya eredményezi a kapcsolatba kerülést az öreggel: megpróbálja ellopni Kowalski 1972-es Ford Gran Torinóját. Ezzel azonban még nincs eléggé felvezetve a bonyodalom. Tulajdonképpen akkor veszi kezdetét, amikor Walt, puskával a kezében zavarja el területéről a szomszédból átmenő suhancokat, akik nem akarnak leszállni Thaoról. Itt válik hőssé a szomszédság szemében az öreg Walt. Azonban az ázsiai népek nem akarják megérteni, hogy ő csupán azt szeretné, ha mindenki békén hagyná őt.

Ha jól megnézzük, van egy fő konfliktusszál, ami meghúzódik a történetben, de vannak mellette kisebb-nagyobb összetűzések, amikben a rendező megpróbál minél kevesebb erőszakot bemutatni. Hagyja, hogy a feszültség ott vibráljon a levegőben, de sosem megy el addig, hogy véres párviadalba torkolljon a néha-néha meglengetett stukkerek elővillantása.

A főszereplő karaktere igazán, a mellékszereplők fényében csúcsosodik ki leginkább: a hozzájuk való viszonyulásban lehet megfigyelni a karakterfejlődést. Itt most lehetne azzal is vádolni az alkotást, hogy túlságosan Eastwood központú, de épp ez a lényeg. A film az általa megformált személyről szól.

És el kell mondani: brilliánsan hozza a karaktert. Talál hozzá. Bár nem igazán tudjuk, hogy milyen ember ő a valóságban, de itt határozottan el tudott adni nekünk egy, az életébe belefásulni kezdő öregembert, akinek a hangja érces a keserűségtől, és aki szavak helyett csak egyet köp a földre, és ez meghatározza a teljes hozzáállását a dolgokhoz. Köszöni szépen, ő jól megvan, a legnagyobb vágya pedig az, hogy ha már egyedül maradt, akkor hagyják őt békén, hogy nyugodtan rágyújthasson és sörözhessen a saját teraszán, öreg kutyája társaságában.

A szomszédok azonban megzavarják ezt a majdnem idilli nyugalmat, és Waltnak egy idő után be kell látnia, nem lehet a kialakult kalamajkát egyetlen kézmozdulattal, adott esetben a fegyverrel való fenyegetéssel megoldani. Lassan meglágyul a szíve, olyan dolgokat tesz, amikre senki sem számítana.

            Egy olyan kultúrát kezd lassan megérteni, amit azelőtt adott esetben egy megvető legyintéssel leírt volna. Rájön, hogy ezek az emberek közelebb állnak hozzá, mint gondolná, főként, hogy olyan dolgokat is kap tőlük, amit ő is kedvel. Elfogadja a segítséget, amit kap, mert rájön, hogy sokkal könnyebben is boldogulhat. Ez persze nem önző érdek, ő is nyújt valamit cserébe. Egy életet próbál felépíteni.

            A történet pedig megy a maga útján, néha kissé lelassulva, kiemelve a fontos részeket. És mindig akkor üt be a ménkű, amikor az ember a legkevésbé számít rá, ez Clint Eastwood alkotására is határozottan érvényes. Ott lóg a levegőben a vészjósló feszültség és a kellő időben tör elő, rázúdítva a nézőre a baljós események sorozatát.

            A filmről elmondható, hogy egyfajta hattyúdal. A főszereplő hattyúdala, aki teljesen másként jelenik meg a film végén, és olyan értékeket tud felvonultatni, amikkel nem rendelkezett a történet kezdetén. Továbbá a történetben is elég potenciál van, és fontos társadalmi kérdéseket is feszeget, többek között az Egyesült Államokba való bevándorlás kérdését és a bandarivalizálásokét. Egyfajta mai társadalomábrázolás a film, ami a peremről, a kertvárosok széleiről, a lepukkant negyedekről hozza át a képet a világnak. Amikor egy nyugodt kisváros is veszélyes hellyé válhat. És ez Amerika egyik aktuális problémája a sok másik mellett.

            Végezetül, bátran ki lehet jelenteni Eastwood filmjéről, hogy ismét nagyot alkotott, olyan szálakat tudott megpengetni, amik fókuszálnak valamire. Életszagú alkotása maradandó lesz.

            Végül pedig mindenki megkapja, amit szeretett volna: a pap a gyónást, a főszereplő a kiengesztelődést. És persze a néző is elégedetten állhat fel.

In memoriam Pete Postlethwaite

Tegnap, január 2.-án, rákban hunyt el a 64 éves Pete Postletwaie, angol színész, akit eddig 93 alkotásban láthatott a nagyérdemű, többek között a Közönséges bűnözők-ben, és az idei nagy box office-okban, mint a Titánok Harca, Eredet és a Tolvajok városa. De ott van még Spielberg Jurassic Parkjában és az 1996-ban feldolgozott Rómeó és Júliában is. Én bevallom, tavaly találkoztam először a színésszel a Clash of the Titans előzetesének többszörös újranézésekor.

Nemrégiben tettem róla említést a Tolvajok városáról szóló bejegyzésem kapcsán.

Béke poraira!

Ebben az előzetesben található a Titánok harca másik szállóigés mondata az ő karakterének szájából, a "Release the Kraken!" mellett:

"One day, somebody's gonna have to make a stand. One day, somebody's gonna have to say enough."

(Spyros - Clash of the Titans)