A Skins második évadjának margójára

Mostanában úgy vagyok a sorozatokkal, hogy inkább kicsit régebbre próbálok visszanyúlni és olyan, már bejáratott, több szezont megért szériákra vadászok, amikről az emberek többsége jó véleménnyel van. És amióta felfedeztem a brit sorozatok vonalát is, hajlamos vagyok a közhelyes sztorikkal apelláló amerikai szériákat nagyon hamar elkaszálni. Ahogy azt tettem nemrégiben a Falling Skies című idegeninváziós sorozattal, mivel már a könyökömön jönnek ki a manapság mainstream-nek számító a Föld, űrlények által való megszállásáról szóló történetek.

De térjünk vissza az előbb említett „inglish” sorozatokra. Többen is ajánlották már, hogy nézzek Skinst. Meglett az első szezon, még anno áprilisiban le is daráltam mind a kilenc részt. Lenyűgözött, megfogott, mégis szünetet tartottam, nem vágtam bele a második évadba. Aztán a nyár elején jött a Misfits, aminek a darálása hamar ment, mivel szintén elnyerte a tetszésem. És most itt vagyok, hogy néhány nap leforgása alatt a Skins második évadjának is a végére jártam. Úgy érzem ez az egyik olyan sorozat, amely érzelmileg is tud hatni rám. Nem egysíkú, unalmas karakterek történetét lehet követni ebben a közel egyórás játékidőben. Tényleg olyan hús-vér karakterek, akikért aggódni lehet, akiknek problémáik valósnak tűnnek a néző számára, még akkor is, ha már rég kinőtt ebből a korból. Nem lehet erre a sorozatra konkrétan azt mondani, hogy értékeket képvisel, vagy mély mondanivalója lenne. De őszintén? Van egyáltalán ilyen sorozat? Ezek tényleg arra jók, hogy egy bizonyos időn keresztül önfeledt szórakoztatást kínáljanak a nézőknek.

 A Skins pedig tényleg szórakoztat. Úgy a pajzán, mint a dramatizáló részleteivel, amik közé azért elég szépen vegyül a humor, a szarkazmus is. Nem igazán olvastam utána, valószínű, hogy van benne társadalombírálat, de nem úgy érzem, hogy ki akarná parodizálni a tini korosztályokat, akiknek az élete eléggé széthullónak tűnik a sajátos problémáik következtében. Nem állít követendő példát senki elé, csupán bemutat néhány fiatalt, akiknek az életét, valljuk be őszintén nagyon szívesen követjük, ha csak ilyen kevés részen keresztül is.

A továbbiakban kissé spolieresen folytatom, ezért a fehérrel írott szöveget ki kell jelölni ahhoz, hogy el lehessen olvasni.

Az első évad cliffhangere-ként szolgáló autóbusz baleset után találkozunk a sérültté vált Tonyval, akinek mindent újra kell tanulnia, valamint a meleg vonalat is tovább erősítik Maxxieval, aki éppen önmagát próbálja megvalósítani, szembeszállva az elvárásokkal. Effy mellett megismerhetünk egy kissé ellenszenves, de ugyanakkor aranyos szereplőt, a kis Sketchet, aki történetesen a meleg Maxxie után fut. Sid és Cassie kapcsolata bonyolulttá válik, Chris és Jal felfedezik egymást, néhányan tiltott gyümölcsbe harapnak és még sorolhatnám. Ismét bonyodalmak tömkelege: a szereplők a lehetőségekhez mérten próbálnak tovább építkezni legfőképp kapcsolatilag, és szokás szerint a lehető legbanálisabb módokon rúgják fel a nekik felállított szabályokat, taposnak keresztül egymás szívén-lelkén, önfeledten drogoznak és szeretkeznek, valamint a saját életükkel is próbálnak valamit kezdeni. És lassan tudatosul a nézőben is, hogy egy viszonylag szomorú végkifejlet felé halad a történet, ugyanis a szereplők egy mérföldkő előtt állnak. Az érettségi és az azzal járó bonyodalmak és a bizonytalan jövő kérdése. Azt már tudjuk, hogy ezeket a főszereplőket nem látjuk viszont, újak jönnek a helyükbe, a sorozat tartja magát a középiskolás vonalhoz, nem fogja a már meglévő karaktereket az egyetemi élet viszontagságaival mutatni. Ebben a drasztikus változtatásban rejlik az egyedisége, hogy mer változtatni. Most, a második szezon nagyon magasra tette a lécet, nehéz a Skins világában elválni a már két szezonban bejáratott szereplőkkel, akiknek újak veszik át a szerepét, lehetőséget adva néhány már meglévő mellékszereplőnek is, hogy érvényesüljenek. Lássuk tehát a következő szezonokat…