A tanú

„Miért halad így a történelem?
Hogy az emberiség derűsen
váljék meg a múltjától.” – Marx

„A nemzetközi helyzet egyre fokozódik. Az osztályharc élesedik. Az élet nem habostorta.”

Bacsó Péter filmje egy hatalmas filmszatíra, ami saját kora ellen fordul. A legsötétebb Rákosi-korszak világát mutatja be ferde szemüvegen keresztül egy hétköznapi gátőr szemszögéből. Mi sem bizonyítja jobban, hogy a film elérte a célját 1969-ben, mint az a tény hogy betiltották. A wikipédia szerint a külföldi betiltott filmek fesztiváljára vitték el 1979-ben és Cannes-ban is bemutatkozott, de nem versenyfilmként. De igazi sikere hazájában, Magyarországon lett a rendszerváltás után.
A Tanú című film Pelikán József viszontagságait mutatja be, azét a szerencsétlen gátőrét, aki a szerencsétlen véletlenek folytán a rendszer áldozata lesz. Ő nem akar mást, csak a munkáját végezni a gáton, mivel csak ahhoz ért és valahogy eltartani 8 fős, feleség nélkül maradt családját ebben a szűkös világban, ahol a húsért sorba kell állni. Sokak számára ismerős a helyzet, ezért úgy gondolom, hogy van, akiknek még életszerűbb ez az alkotás, mint azoknak, akik történetenként ismertük meg ennek a korszaknak bizonyos darabjait, ami még sokszor ma is viták tárgyát képezi.

A filmben minden megjelenik, ami az akkori korban mindennapos volt. Feketevágás, fekete autó, fekete bőrkabátos legények és minden egyéb, ami ehhez hozzátartozik. Pelikán József sodródik az árral. Elkövet egy rendszerellenes tettet és mikor azt hinné az ember, hogy szerencsésen megússza az ellenőrzést és az ezzel járó kellemetlen következményeket, akkor üt be a ménkű, méghozzá Dániel Zoltán elvtárs, Pelikán egykori barátja személyében, aki a jótett fejében véletlenül leleplezi a gátőr feketevágását. Innen kezdődik a hercehurca. Börtönbe be, börtönből ki. Közben megismerhetjük Gulyás Elemért, aki még ’44-ben kiverte Pelikán fogait, az akkori rendszer szolgájaként. Az egyik nagy konfliktus erre az ellenségeskedésre alapszik. Megjelenik Virág elvtárs is, aki megpróbálja lenyűgözni Pelikánt, a szabadulása után, azzal a maszlaggal, hogy a nemzetközi helyzet egyre fokozódik, értve ezalatt a kommunizmus és kapitalizmus harcát. Továbbá azt is letétbe helyezi, hogy egyszer kérni fognak majd tőle valamit.

Nehéz úgy írni a Tanúról, hogy minél kevesebb cselekményt és poént lelőjek, és mégis érthető legyen a történet. Az érti igazán, aki már látta a filmet és tudja, hogy miről van szó benne, továbbá van egy kialakult képe a kommunizmusról, a Rákosi időkről. Amit nagyon jól sikerült bemutatni ebben az alkotásban, az a kommunista paranoia. A tény, hogy mennyire féltek attól, hogy ellenük fordul valaki, vagy valami. Az egyszerű embert ott próbálják megfogni maguknak, ahol szerintük a legkézenfekvőbb. Olyan pozíciókba állítják a főszereplőket, amikkel nem tud mit kezdeni és mindent rosszul csinál, majd megbukik. Ez is közrejátszik a film szatirikus hangvételének fokozásában. Pelikán József a gátőr, „a nép egyszerű fia”, mint uszodaigazgató, angolparkot vidámparkká átnevező és megreformáló igazgató és narancskutató intézet vezető. Ballépéseinek következményeinek levét persze mindig Bástya elvtárs, a beképzelt és arrogáns fejes issza meg, hatalmas poénok áradatát zúdítva így a nézőre. A másik humorforrás az akkori értelmiségiek bemutatása, akiknek futószalagján át kell mennie a nép egyszerű fiának, hogy a kirakatperek megfelelő tanújává válhasson. Ez az a világ, ahol az előre megírt tanúskodó szöveget egy dossziéban tartják az ítélettel még a tárgyalás előtt. Süt a komikum belőle. Ezek a fejesek azok, akik az emberből a rendszer által működő robotot akarnak gyártani, nem törődve azzal, hogy kiken taposnak át eközben, és hogy mennyire zavarják össze ezzel az érintett személyt. Érdekes humor található Bacsó Péter filmjében, ami a magyar filmszatírák között is páratlan. A filmhez cinikus szemléletmód is szükséges.

Kállai Ferenc pedig a vállán viszi a filmet. A naiv, világra rácsodálkozó egyszerű, tudatlan embert hozza el a néző számára, aki próbál a rendszer követelményeinek megfelelni több-kevesebb sikerrel.

Végül pedig kijelenthetjük, hogy a Tanú kiemelkedik a magyar filmes termésből és egy maradandó alkotás, aminek évtizedek múlva is lesz mondanivalója, erről a letűnt sötét korszakról, amit ennél realisztikusabban és humorosabban aligha lehetne bemutatni. Azért is működik jól a film, mert ebben a korban készült, így téve még realisztikusabbá a kép és mondanivaló világát.

Ez az írás pedig állítson emléket a nemrég, pontosabban 2010. július 11.-én elhunyt Kállai Ferenc Kossuth és Jászai-Mari díjas színésznek, a Nemzet Színészének.

Ádám almái (Adams æbler)

Adam Pendersent közmunkára ítélik, amit egy Ivan nevű lelkész jóvoltából egy kolostorban kell elvégeznie.

            Kevés karaktert felvonultató, szűk helyszínen játszódó dán „dramedy” Adams æbler (Ádám almái) címmel, Anders ThomasJensen tollából és rendezésében, aki számomra még ismeretlen dán filmeken kívül a The Duchess és a Brothers forgatókönyvét is írta. 

            Az alapkoncepció már felkeltette a figyelmemet és a történet végig a székbe szögezett. Az elítélt egy neonáci, a lelkész pedig látszólag egy végtelen türelmű alak, akit semmi nem képes kihozni a sodrából. Természetesen adottak a színes mellékkarakterek is, egy kövér szakállas iszákos egy lelki sérült terhes nő, egy haldokló öregember, valamint egy pakisztáni „kisstílű” terrorista, akikkel a főhősnek előbb-utóbb össze kell különböznie fejlődése érdekében.

            Az első dolog, amit a lelkész tesz a neonáci Adam „puhításának” érdekében, hogy célt próbál keresni, ami a kertben álló almafában teljesedik ki, ugyanis a főszereplő a nyomásra elhatározza, hogy almás lepényt süt a fa gyümölcséből egy hónapon belül.

            Ami nem mindennapi ebben a komikus és néha parodisztikus elemeket felvonultató drámában, hogy a szereplők nem úgy fejlődnek, ahogy azt az ember elvárja, valamint a mellékszereplő karaktere az, akiről teljesebb képet kapunk. Ez egy többkarakteres fejlődéstörténet, amiben megvannak a jó és a gonosz szerepek, ezekből azonban nagyon nehezen lépnek ki a szereplők, mindig vigyázva, hogy megmaradjanak a saját karakterisztikájuk határmezsgyéjén belül. A főszereplő Adam többször is hangsúlyozza, hogy ő rossz, tettei pedig csak megerősítik a nézőt ebben, holott mindenki azt várja el tőle, hogy a körülmények hatására megváltozzon, belássa hibáit és jobb ember legyen belőle. Ehelyett, pedig folyamatos gonoszkodást, cseszegetést kapnak tőle a többiek, közben pedig néhány régi seb is felnyílik, több ok-okozati állapotra is fény derül.

            Eközben az almafát is kikezdik a természet különböző csapásai, amit a lelkész rettenthetetlen nyugalommal csupán az ördög ármánykodásának fog fel. És, hogy lesz-e almás lepény vagy sem, Adamon áll.

            Szívszorongató, de egyben nevetséges film, amely után elgondolkodhat az ember. Embertársi viszonyok, érzelmek, sebek, fájdalmak és különböző lelki betegségek tárháza a film, ami végeredményben korrekt drámai helyzeteket eredményez, amin tényleg meg lehet hatódni. A komikus elemek pedig időnként feloldják ezt a feszültséget. Adam és Ivan karaktereinek megformálói: Ulrich Tomsen és MadsMikelsen alakításból színjelesre vizsgáztak, Andres Thomas Andersen pedig élete végéig büszke lehet erre a művére. Mi pedig nézőkként azt várjuk el, hogy még sok ilyen filmet írjon és rendezzen, így gazdagítva az európai és dán filmpalettát. 

Gondry

Michel Gondry négy filmjének képkockái egy hangulatos montázsban. Ezek közül kettőhöz volt már szerencsém. Eddig nem csalódtam a francia rendezőben.

Watchmen - a nem mindennapi képregényfilm

Az, hogy a 2009-es Watchmen című képregényfilm jó feldolgozása-e az adott grafikus novellának, nem az én reszortom eldönteni. Az azonban tény és való, hogy Zack Synder nagyot alkotott és egy monumentális szuperhős történetet vitt a vászonra, még ha ezt sokan meg is kérdőjelezik, vagy éppen vitáznak felette.

Ezzel a késői írással nem a képregény vs. film problémakört szeretném körbejárni, csupán a Watchmen univerzumról a szubjektív véleményemet megfogalmazni, kizárólag a film alapján.

Amit először is el lehet mondani a filmről, az, hogy monumentális. Olyan szinten egyedülálló, hogy több szuperhős történetét is felöleli, és nem veszik el a részletekben, egy eléggé teljes képet kapunk az Őrzőkről.

A történet egyediségéből adódóan egy második generációs „szuperhőscsapattal” találkozhatunk, akiket joggal lehet önbíráskodóknak is nevezni. Nem kapunk tényleges képet a szupererejükről, különleges képességeikről, Dr. Manhattan történetén kívül. Ők azok az úgynevezett igazságszolgáltatók, akik álruhát öltve járnak az éjszakában és segítséget nyújtanak a bajbajutottaknak, és elintézik a rosszfiúkat.

A történet onnan veszi fel a fonalat, amikor már ez az egység megbomlott közöttük, egyesek megöregedve, egyedül élnek, mások pedig vagy kettesével tartva a kapcsolatot, vagy pedig egyedüli önbíráskodóként járják az utcákat, mintegy a régi idők emlékének hódolva.

És itt jön be a képbe az alternatív univerzum Amerikájának hidegháborús készültsége, a nukleáris háború kitörése előtt, amit az oroszokkal való ellenségeskedés miatt készül kirobbantani a rivalizáló nemzet. És ennek megakadályozásában lenne szerepük az Őrzőknek, újra felvéve régi maszkjaikat és ruháikat, valamint leporolva régi nézeteltéréseket, az emberiség megmentésének érdekében. Természetesen, ahogy az lenni szokott ezeket az indíttatásokat személyes ok-okozati összefüggések is vezérlik, jelen esetben az egyik társuk, nevezetesen a Komédiás meggyilkolása, amelyre hirtelen mindenki felkapja a fejét.

Rorschach karaktere tulajdonképpen az a mozgatórugó, aki összehozza valamilyen formában a régi csapatot, nem látva még a teljes képet, ezért az első visszautasítások után, saját szakállára, karakterének megfelelően önbíráskodóként kezd szaglászni az ügyben.

A történet nagyszerűségét egyrészt a karakterek változatossága, egyedisége adja, valamint maga a kontextus, az alternatív valóság élethű ábrázolása, annak minden valóságos szereplőjével, (mint például Nixon elnök), valamint a felvetett etikai, morális és filozófiai kérdések tömkelege. Ez teszi lehetővé, hogy a néző is be tudjon olyan szinten kapcsolódni, hogy néha-néha elgondolkozzon, vajon mit is tenne az adott szituációban, ezeknek az információknak és erőknek a birtokában. Erre a legjobb példa Dr. Manhattan figurája, akivel a legnehezebb azonosulni az egész történet során, akármennyire is próbálják belénk sulykolni ezt a félisten képet. Mégis frappánsan, ötletesen viszik végig a történetét a kitalálók, ahogyan folyamatosan hidegül el az emberek világától, mondhatni mindenhatóságának következtében, holott egykor még ő is hús-vér, érző ember volt. Bár a többi szereplő nem kap annyira nagy hangsúlyt, aminek a legjobban Ozymandias figurája issza meg a levét, hiszen neki tényleg kulcsfontosságú szerepe van. Néha azt is lehet érezni, hogy a dilemmázásokat már-már túlzásba viszik, azonban ez szerintem így van rendjén egy ilyen kaliberű történetben. Az ultimate cut-nak köszönhetően néhány átlagemberrel is megismerkedhetünk az utcáról, aminek abban van szerepe, hogy láthassuk, ők hogyan élik meg a világra nehezedő feszült helyzet súlyát. Az újságárus és a képregényt olvasó fiú is egy színes pontja a sztorinak, főleg, mert a fiú szemén keresztül nyerhetünk betekintést a történeten belüli történetbe, amely egy hajótöröttről szól és szintén morális kérdéseket vet fel a végén. (Úgy képzelem el a két történet összevágást, mint egy kígyószerű parazitát, amely az ember gerince köré tekeredik)

Végeredményben ez is egy látványorgiába csomagolt narratíva, amely teljes mértékben élvezhető, még a keserédes végkifejlet ellenére is. A színészeket külön nem emelném ki, úgy gondolom mindenki tudta hozni a tőle elvárt szintet.

Végeredményben a hosszúság ellenére egy roppant szórakoztató történet, a képregényfilmek közül nem egy Sötét Lovag, de közel áll hozzá, valósághűségének köszönhetően. Ha az ember nem sajnálja rá az időt, érdemes többszöri újranézésre is szerintem.

Filmélmény 9/10

The Adjustment Bureau - Sorsügynökség (rövid kritika)

Szeretem, amikor jó sül ki az általam várt blockbuster filmekből. Ismét egy kellemes csalódás a Forráskód után. És nem csak EmilyBlunt tüneményes szereplése miatt.

Adott egy fiatal politikus, akinek pályája éppen feltörekvőben van, úgy néz ki, hogy a néha kirobbanó kisebb-nagyobb botrányok sem tudják megállítani őt a siker útján, ha pedig mégis bekövetkezne ez, akkor is frappánsan sikerül kivágnia magát, folyamatosan kivívva a szavazók szimpátiáját. A győzelem helyett, azonban valami más leselkedik a sarkon. Egy különleges lány, akivel mondhatni szerelem lesz első látásra. Vagy a másodikra…

           

            Sajnos azonban a „rosszak” is ott leselkednek a sarkon, hogy ezt a két embert szétválasszák egymástól. Igen, a kalapos ürgék. És itt jön be a sors, az irányítottság, valamint a szabad akarat kérdése. Szerelem, vagy karrier lesz a tét.

            Úgy gondolom, hogy a filmben rejlő elég nagy lehetőséget a készítők ki is használták, bár eleve adott volt a sci-fi műfaj, aminek berkeiben elég széles sávokon lehet mozogni. Bár a romantikus főszál adja a film magját, ennek ellenére nem csap át szerelmes drámába, hanem megmarad a szórakoztatás mezsgyéjén. Be kell vallanom, néha az volt az érzésem, mintha Inceptionos és Black Swanos jeleneteket láttam volna benne. Természetesen nem koppintásról beszélek, hanem magáról a hangulatról. Ennek ellenére Emily Blunt hajlékony balerinatánca ugyanúgy lenyűgözött, mint nemrégiben Natalie Portman kecses mozdulatai.

            MattDamonra sem lehet panasz, ő már szerintem rutinból hozza a karakterét. Bár a dilemmázásai kissé lassúvá teszik a filmet, de amikor akcióba lendül, akkor le az összes kalappal előtte. Szó szerint.

            A film felvetheti az embernek is a kérdést: Vajon akkor mik a véletlenek és mik azok, amiknek meg kellett történniük. Erre a választ csak az adhatja meg, amiben az ember hisz. Összességében pedig egy nagyon jó misztikus sci fi történet, ami magával ragadja a nézőt, olyannyira, hogy már már drukkol a főszereplőknek, hogy az elvárásai szerint teljesítsenek. 

Filmélményből 9/10-et adok rá.

Elkorcsosult élet – Amorres Perros (kritika)

Ezt a bejegyzést Lengyel Beátának ajánlom.

Emberi sorsokat, érzéseket, tragédiákat, jellemeket felvonultató filmalkotás. Dráma. 

Amikor az ember megnéz egy független filmes, vagy legalábbis más országban, sajátos jellemvonásokkal készült ugyanezen kategóriába sorolt filmalkotást, akkor meglehet, hogy egy kissé átalakul a műfajról alkotott képe.

Én is hasonlóan vagyok Alejandro González Iñárritu első, de ugyanakkor hatalmas sikert aratott filmjével, a Korcs szerelmekkel (AmoresPerros), ami még anno 2000-ben látott napvilágot Mexikóban, nemzetközi sikerét pedig a különböző filmfesztiválokon való szerepeltetése után a Filmakadémia jelölése hozta el 2001-ben, (a Gladiátor és Tigris és a Sárkány tarolásainak évében) a legjobb idegen nyelvű film kategóriában aranyszobrocskára jelölték. (Mivel kissé elfogult vagyok a keleti filmek terén, ezért így utólag jogtalannak érzem az idegen nyelvű film kategóriában a Tigris és a Sárkány győzelmét a Korcs szerelmekkel szemben.)

Ez a tény azonban nem csorbítja a film értékét. Ugyanis a maga műfajában és nemében egy egyedülálló alkotás, aminek megnézése után az amerikai ugyanezen műfajba sorolt alkotásai giccsparádénak is tűnhetnek. De lehet, hogy csak a mentalitás, vagy éppen a világnézet miatt. Lehet, pedig kelet-európaiságunk miatt is, vagy éppen azért, mert másképp gondolkodunk és időnként egy-egy ilyen film megnézésével azt próbáljuk bizonyítani, ha másnak nem is, hogy nem hódolunk be az amerikai filmgyártás hatalmának.

A Korcs szerelmek egy hosszú, de remekül kivitelezett alkotás, ami mély emberi drámákat boncolgat, társadalomkritikát kürtöl szét, valamint hagyja gyönyörűszépen kibontakozni karaktereit.

Az átlagnéző számára általában ismeretlen spanyolajkú színészek hitelesen hozzák a három történet meghasonuló karaktereit, akiknek a balsors keményen átrendezi terveiket, álmaikat, életüket. A három történetet több motívum is összeköti, valamint sokban hasonlítanak egymásra. A kutyákkal való érdekes viszonyt a magyar cím frappánsan adja vissza, sokszor az az érzésünk támad nézés közben, hogy a négylábúakat az ember jobban szereti, elvégre ezek a háziállatok, akik azt a cseppnyi boldogságot az életükbe csempészik. Az illegális kutyaviadalokon résztvevő hatalmas bestia, vagy a szőrös házi öleb, valamint az a néhány kóbor kutya, mind a boldogulást, az életben megtalált egyetlen örömforrást hivatottak biztosítani, eltűnésükkel pedig űrt hagynak maguk után, aminek köszönhetően a viszonyok megromlanak, az ember pedig boldogtalanná válik, meghasonul önmagával. Megtörténik a három történetben kulcsmomentumnak számító baleset, amit már a kezdő képek bemutatnak, ennek hatására indulnak el a főszereplők a változás útján, saját maguk boldogságának felfedezésére, a tökéletes újrakezdés felé, amit természetesen nekünk kell tovább gondolnunk a rendező jóvoltából.

Ez a film egy tökéletes ellenpéldája az idealisztikus állapotokat bemutató románcoknak, ahol a szereplők boldogan élnek, amíg meg nem halnak. Itt a kapcsolatok megromlásáról, arról az állapotról van szó, amikor már gondolhatnánk, hogy ennél rosszabb már nem lehet. És itt jön be a lehetőség a cselekvésre, a változásra, azon események sorozata révén, amik balsorsként indulnak, mégis sorsfordító eseményként funkcionálnak a későbbiek során.

Aki egy igazi drámára vágyik, annak nagyon tudom ajánlani a mexikói rendező alkotását.

Filmélmény: 9/10

Harry Potter nosztalgia 5 percben

Rajongóknak kötelező

The Lord of the Rings trilogy - Requiem for a Dream Remix

Epic. Desmondwallace blogjáról.