Meghasonulás a földi paradicsom felé vezető úton

Alfonso Cuarón: Y Tu Mamá También / Anyádat is 

Ezt a bejegyzést Máté Lehelnek ajánlom, köszönettel, hogy ő is ajánlotta a filmet.

Alfonso Cuarónt, mint eddig én is, sokan az egyik legjobban megfilmesített Harry Potter film kapcsán, a címszereplő és azazkabani fogoly rendezőjeként ismerhetik, valamint a később híressé vált posztapokaliptikus alkotásról, Az ember gyermekéről (Children of Men), aminek direktori székében szintén ő foglalt helyet.

Mindkettő az évek során kultfilmmé nőtte ki magát, azonban ezek előtt is vannak kevésbé ismert, de a nézők osztályozása szerint jó művészfilmjei. Ezek közül az egyik az Y Tu Mamá También címen futó mexikói roadmovie, ami magyar fordításban egyszerűen az Anyádat is címet kapta. 

Hatalmas alkotás, mely a karakterek jellembeli fejlődését a trágárság és az alpáriság útján ragadja meg, de úgy, hogy ez nem lesz zavaró, vagy giccses sem pedig elcsépelt, holott már 10 éve látta meg a napvilágot. A film közönséges, mégis egyedülálló. Két jóbarát, Tenoch és Julio története, akik egy szerencsés véletlen folytán találkoznak Tenoch egyik unokatestvérének a feleségével, akinek felajánlják, hogy elviszik egy mesés tengerpartra, de ezt a pillanat hevében egyikük sem gondolja komolyan. Természetesen a dolgok alakulása miatt a lány számon kéri rajtuk a hirtelen tett ígéretet, így kénytelenek nekivágni a hosszú útnak, amelynek végcélja messzebb van, mint gondolnák. 

Az út pedig arra jó, hogy átbeszélgessék az autóban töltött időt. Egyre jobban megismerik egymást, természetesen a tabunak számító szexuális élet is terítékre kerül, és mindegyikük kitárulkozik. Elhallgatott titkok kerülnek a felszínre, míg végül a fiúk barátsága is megkérdőjeleződik, amíg az úticél felé döcögnek, időnként az útba eső helyiekkel is konfrontálódva. Ezek boldog és felhőtlen pillanatok, amelyek kikapcsolódásként szolgálnak, a fiúk egyetemi évei előtt. Luisa, azonban alaposan felkavarja ezt az idillt, úgy gondolva, hogy amit ő rontott el, azt neki is kell helyrehoznia.

A film érdekessége, hogy egy mindentudó narrátor is segít a történet elmélyítésében, annak ellenére, hogy olyan információkat tudat a nézővel, amik nem is viszik előre a történetet, de nem is adnak túl sok pluszt hozzá. Aktuálpolitikai események, a főszereplők múltja és más múltbeli események, valamint a jövő is feltárul néhány mondat erejéig. 

Az út során pedig valamiféle titkolt versengés is kialakul a lányért, akiről nem tudják a fiúk, hogy azért tart velük, mert a párja megcsalta őt. Mindenki megkapja, amit akar, a végén pedig az áhított célhoz is elérkeznek, a gondviselés útján. A földi paradicsomban pedig minden beteljesedik és minden átalakul, végérvényesen megváltozik és egy bizonyos szinten pontot tesz a barátságra, ismeretségre és az egész viszonyra. A látszólag vidám és felhőtlen események mögött ott a kőkemény tragédia, és idővel kibújnak azok a bizonyos szögek a zsákból. A film a meztelenkedés és a trágárság mellett szimbólumokkal és művészi képekkel, megvalósításokkal is apellál, de úgy, hogy közben teljes mértékben szórakoztat és egy percig sem válik unalmassá. 

Egy igazi mexikói roadmovie, az ország lakóinak hiteles ábrázolásával, belső szemmel. Ajánlom is meg nem is. Aki a trágárságot és a meztelenkedést nem szereti, annak nem, aki pedig vevő az ilyen művészfilmekre, az mindenképp nézze meg.

Számomra egy 10/10-es filmélményt szolgáltatott.

Amikor a misztikum a gyermeki kíváncsisággal párosul - Super 8 kritika

Nem tudom kijelenteni, hogy csalódtam a Super 8 című új J. J.Abrams sci-fiben, hiszen annyira véka alá volt rejtve az egész történet, hogy igazából a készítők nevén kívül nem is állítottam nagy elvárásokat a filmmel kapcsolatban.

Nem mondhatom sem azt, hogy minden várakozásomat fölülmúlta, de azt sem, hogy kiábrándultam a filmből a megnézése után. Hiányzott már egy jó kis robbantgatós blockbuster, mivel mostanában elég kevés filmre jutott időm, s azok inkább más vonulatot képviseltek.

A Super 8 egyike azon nyári blockbuster filmeknek, amiket nem marketingeztek agyon, a történetről is csak nagyon keveset árultak el az előzetesek, egyszóval nagy köd lengte körül az egész filmet. Mindössze a Lostról és a Star Trek rebootról elhíresült J. J. Abrams és Steven Spielberg nevei kecsegtettek jóval, mivel a gyerekszínészek nevei sem valami ismertek, Dakota Fanning kishúgát, Elle Fanningot leszámítva. 

A Super 8 viszonylag jó film. Nem teljes mértékben intelligens, de jó. Ez pedig többek között annak köszönhető, hogy a film elején meglebegtetett misztikumról viszonylag későn rántják le a leplet, így a fokozatos információ- és fokozatos képadagolással a kíváncsiságot az egekig csigázza.

A ’80-as évek hajnalán játszódó film, egy amerikai kisvárosba vezet el minket, ahol egy rövid családi tragédia felvezetése után egy helyi gyerekcsapat szemén keresztül lehetünk részesei a misztikus történéseknek, amikor is, a zombifilmek mintájára úgy döntenek a fiatalok, hogy ők is készítenek egy filmet. A készülő „horrort” románccal és drámával feldobni próbáló tinédzserek azonban olyan eseménynek lesznek részesei és tanúi, amire a legmerészebb álmaikban sem gondoltak volna. Egy vonat felrobban mellettük, valamint azt is megtudják, hogy egyik tanáruknak is köze van a dologhoz, hiszen megfenyegeti őket a helyszínen, hogyha a látottakról beszélni fognak valakinek, akkor az ő életükön kívül a családjuké is veszélybe kerül. A Super 8 márkájú kamera pedig ezalatt végzi a dolgát, vagyis forog tovább, olyan képkockákat véve fel, ami a fellebbenti a fátylat a titokzatos rakományról. 

Persze minden a maga idejében történik, ahogy az ilyen jellegű történeteknél már megszokhattuk. A katonaság titokban próbálja tartani az ügyet, a rakományt is elpakolják a kíváncsiskodók szeme elől, aki pedig ezután is szimatol, annak számolnia kell a következményekkel.

 

Természetesen a logikátlanságok egy ilyen kaliberű filmből sem maradhatnak el, de a látvány fejében el lehet tekinteni felettük, mivel a másfél órásnál több játékidőbe nem férnek bele a különböző tétovázások, fölös cselekedetek. És ez így van rendjén. A színészi játékkal sincs különösebb baj, a gyerkőcök hozzák magukat, azonban van közöttük olyan, aki csúnyán a háttérbe szorul. 

Végszóként pedig ki lehet jelenteni, hogy az eléggé szirupos befejezést leszámítva egész korrekt iparosmunkát hozott össze Abrams és Spielberg, azonban messze áll a 2009-es Star Trek újrafeldolgozástól. Önmagában pedig megállja a helyét és teszi, amit tennie kell: szórakoztat.

Eastwood bácsi a rendező

És a filmjei:

Filmajánló: Goodbye Lenin!

Időnként többen is fordulnak hozzám, hogy ajánljak nekik valami jó filmet. Ennek most írott formában teszek eleget, hátha néhányatoknak meghozom a kedvét egy szórakoztató, de mégis elgondolkodtató alkotáshoz, amit én is nemrégiben néztem meg.

 A Goodbye Lenin! az ajánlott alkotás, amit az európai, pontosabban a német filmiparnak, valamint Wolfgang Becker rendezőnek köszönhetünk. A film nagyszerűségét bizonyítja a bezsebelt díjak tömkelege, valamint az a tény, hogy megjelenésekor az egyik legnépszerűbb film volt hazájában.

Ez a film is, a Mások életéhez hasonlóan (Das Leben derAnderen) az NDK (Német Demokratikus köztársaság) világát hozza el a néző elé, pontosabban a változások időszakát, ami immár több mint 20 éve következett be, tehát nem is áll olyan távol sem ideológiailag, sem történelmileg. 

A történet a fiatal Maxról és édesanyjáról szól, valamint a keletnémet szocializmusról és annak megdöntéséről, jelentős történelmi hűséggel. A párthű édesanya szívinfarktust kap, amikor fiát a tüntetők soraiban véli felfedezni. A rendszerváltást kómában alussza át, majd több mint egy fél év múlva felébred, amikorra már minden megváltozott. Az orvos azonban a fiú lelkére köti, hogy ne tegye ki édesanyját olyan intenzitású hatásnak, ami újból szívinfarktust eredményezhet, mert az édesanya számára ez végzetes lehet. Ezt a fiú úgy fogja fel, hogy nem szól édesanyjának a rendszerváltásról, mivel aktív és hithű párttagként az anyának biztosan sokkhatás lenne a változás. Ezért hát hazugságokból várat épít, egy mini NDK-t varázsol a beteg szobájába, hazugságok árán tartva fenn a látszatot. Természetesen a film ennél sokkal többről szól, képi és zenei világa pedig lenyűgözi a nézőt.

A majdnem kétórás film minden egyes perce szórakoztat, visszarepít ebbe a letűnt korba, amit nagyon sokan csak hírből ismerünk.

Ezt a filmet mindenkinek ajánlom, aki egy kis tartalmas szórakozásra vágyik.

Boldog szülinapot Mila Kunis!

2011. augusztus 14.-én ünnepelt 28.-ik születésnapja alkalmából következzen néhány kép a gyönyörű szinésznőről, akinek hangját a Family Guy-ból, őt magát pedig a That '70s Show-ból, Forgetting Sarah Marshall-ból, The Book of Eli-ból, nem utolsósorban pedig a Black Swan-ból ismerem.

Mila Kunis egyébként 1983 augusztus 14.-én látta meg a napvilágot, az akkor még Szovjetúnió részét képező Ukrajna Chernovtsy nevű városában.

 

 

Ez nem Király! (Your Highness kritika)

Közepes, egysíkú fantasy történet, sablonos karakterek, unalmas történetvezetés sok CGI vér és nem utolsósorban gusztustalan altesti „humor”. Ha mindezeket összegyúrjuk, akkor egy Your Highness, magyar ferdítésben Király! című, 102 perces förmedvényt kapunk, amit a fantasy mellett komédiának is mernek titulálni a készítők.

                Ez kérem nem komédia, még olcsó paródiának is gyenge. Kárörvendően oda is lehet szúrni, hogy megszívta ezzel a Universal stúdió, hiszen még az 50 milliós gyártási költségnek csak a felét hozta be a mozikban a film , de ez úgy is üres bosszankodás, mivel ez a stúdiónak csupán aprópénz.

                Mi sem bizonyítja jobban a hollywoodi filmipar elkurvulását, pénzhajhászását, minthogy ilyen karakteres színészek adják a nevüket és az arcukat az ennek az alpári komédiának, mint például Natalie Portman, vagy Zooey Deschanel. James Franco más tál tészta, ő ugyanis még nem bizonyított túl sokszor, úgyhogy ez a visszaesés a 127 óra után sokat nem oszt, vagy szoroz.

                A Your Highness története egyszerűbb nem is lehetne. Két ellentétes testvér, a fantasy hőskorában több-kevesebb bosszankodás után útnak indul, hogy kiszabadítsa az egyikük érintetlen menyasszonyát a gonosz varázsló kezei közül. Ezt persze a szokásos karakterfelvezetés előzi meg, ahol megtudjuk, hogy a testvérek egyike, a James Franco által játszott Fabious a hős vitéz, míg a Danny McBride által megformált Thadeous egy sima puhapöcs, aki még viccelődni is próbál ezzel, sajnos kevés sikerrel.

                A küldetésnek nekivágva a töltelékkaraktereket is felszedik, hogy legyen, amit lemorzsolni az akció során, valamint hozzájuk csatlakozik a gyönyörű szép Natalie Portman által vászonra vitt Isabel, aki szintén hasonló elhatározásokkal van úton, hogy majd a testvérpárt segítse „kalandos” útjuk során. Nem elég, hogy a történet eléggé logikátlan és foghíjas, még az akciók közti részt is vulgáris poénokkal próbálják kitölteni, aminek nagy része a nemi szervekre és a közösülésre irányul, alpári módon.  

                Összefoglalva, ha valaki arra kérne, hogy olyan filmet mondjak, amit semmilyen körülmények között nem ajánlok senkinek, gondolkodás nélkül a Your Highnesst és a YearOne-t vágnám rá. Ezek után már Danny McBride más filmes hülyülésére sem vagyok kíváncsi. Talán az Eastbound & Down szériát egyszer bevállalom, de azt is csak azért, mert az HBO logó díszeleg a poszteren.

 

                Filmélmény: 4/10

Karóföld(e) (Stake Land)

Bár a könyökömön jönnek ki a zombi, és űrlény apokalipszises alkotások, mégis a néhány pozitív ajánló és kritika után úgy döntöttem, hogy bevállalom ezt az alacsony költségvetésű „vámpírzombis” filmet, ami engem valahogyan a 2009-es Zombielandra emlékeztetett.

Ennek a címe StakeLand.

Ismét a lerobbant világban találjuk magunkat, ahol most zombik helyett, zombiszerű vámpírok, plusz néhány vallási fanatikus tartja terrorban a megmaradt emberiséget. A szimplán Misterként nevezett egyén megmenti a fiatal Martin életét, aki ezután vele tart, hogy közösen próbáljanak túlélni ebben a borzalmas világban. A történet során moralizálni is próbálnak a főszereplő Martin narrációjával, de mindezt hiteltelennek éreztem az alapszituáció után, miszerint a készítőknek nem volt annyi idejük, vagy kreativitásuk, hogy legalább egy könnycseppet elmorzsoltassanak a fiúval, szülei holtteste láttán. Emiatt egy kicsit hiteltelen Martin karaktere, mert amíg kemény, hirtelen felnőtté vált emberként próbálják ábrázolni, úgy lesz belőle egy üres viaszbábú, aki csak sodródik az eseményekkel.

Vele ellentétben Mister karaktere tobzódik a szerepben. Tanúságot tesz emberségéről, segítőkészségéről, de ugyanakkor vámpír legyen a talpán, aki élve kikerül a kezei közül, valamint a perverzek is megkapják méltó büntetésüket tőle. Határozott pozitív karakter, akinek a „néha leszarom” stílusa csak még szerethetőbbé teszi őt.

A történet pedig nem világmegváltó, vagy sok újat hozó. Egyszerűen csak az ilyen helyzetekben összeverődött embercsoportról és az ők túlélni akarásáról szól. És ahogy annak lennie kell, a töltelékkarakterek elhullnak, a főszereplők pedig folyamatosan döfködik a karókat a hidegvérű, ocsmány vámpírok "szívébe", ezzel bizonyítva, hogy ők megérdemlik, hogy ezen a világon túléljenek, egy ígért jobb világ felé tartva. Történetileg nem sok újat hoz, hangulatilag azonban annál inkább. Látszik, hogy függetlenfilmes produkció, ugyanis a CGI és a mesterkélt látványok helyett szép képeket, lassításokat hoz, amiket élvezhető zenével kombinál. 

És elég, ha szórakoztat. Az biztos, hogy nem kerül be a nagy horror klasszikusok közé, de egy megnézés abszolút nem számít időpocsékolásnak. Részemről a 10-es skálán egy 7-est érdemel.

A Skins második évadjának margójára

Mostanában úgy vagyok a sorozatokkal, hogy inkább kicsit régebbre próbálok visszanyúlni és olyan, már bejáratott, több szezont megért szériákra vadászok, amikről az emberek többsége jó véleménnyel van. És amióta felfedeztem a brit sorozatok vonalát is, hajlamos vagyok a közhelyes sztorikkal apelláló amerikai szériákat nagyon hamar elkaszálni. Ahogy azt tettem nemrégiben a Falling Skies című idegeninváziós sorozattal, mivel már a könyökömön jönnek ki a manapság mainstream-nek számító a Föld, űrlények által való megszállásáról szóló történetek.

De térjünk vissza az előbb említett „inglish” sorozatokra. Többen is ajánlották már, hogy nézzek Skinst. Meglett az első szezon, még anno áprilisiban le is daráltam mind a kilenc részt. Lenyűgözött, megfogott, mégis szünetet tartottam, nem vágtam bele a második évadba. Aztán a nyár elején jött a Misfits, aminek a darálása hamar ment, mivel szintén elnyerte a tetszésem. És most itt vagyok, hogy néhány nap leforgása alatt a Skins második évadjának is a végére jártam. Úgy érzem ez az egyik olyan sorozat, amely érzelmileg is tud hatni rám. Nem egysíkú, unalmas karakterek történetét lehet követni ebben a közel egyórás játékidőben. Tényleg olyan hús-vér karakterek, akikért aggódni lehet, akiknek problémáik valósnak tűnnek a néző számára, még akkor is, ha már rég kinőtt ebből a korból. Nem lehet erre a sorozatra konkrétan azt mondani, hogy értékeket képvisel, vagy mély mondanivalója lenne. De őszintén? Van egyáltalán ilyen sorozat? Ezek tényleg arra jók, hogy egy bizonyos időn keresztül önfeledt szórakoztatást kínáljanak a nézőknek.

 A Skins pedig tényleg szórakoztat. Úgy a pajzán, mint a dramatizáló részleteivel, amik közé azért elég szépen vegyül a humor, a szarkazmus is. Nem igazán olvastam utána, valószínű, hogy van benne társadalombírálat, de nem úgy érzem, hogy ki akarná parodizálni a tini korosztályokat, akiknek az élete eléggé széthullónak tűnik a sajátos problémáik következtében. Nem állít követendő példát senki elé, csupán bemutat néhány fiatalt, akiknek az életét, valljuk be őszintén nagyon szívesen követjük, ha csak ilyen kevés részen keresztül is.

A továbbiakban kissé spolieresen folytatom, ezért a fehérrel írott szöveget ki kell jelölni ahhoz, hogy el lehessen olvasni.

Az első évad cliffhangere-ként szolgáló autóbusz baleset után találkozunk a sérültté vált Tonyval, akinek mindent újra kell tanulnia, valamint a meleg vonalat is tovább erősítik Maxxieval, aki éppen önmagát próbálja megvalósítani, szembeszállva az elvárásokkal. Effy mellett megismerhetünk egy kissé ellenszenves, de ugyanakkor aranyos szereplőt, a kis Sketchet, aki történetesen a meleg Maxxie után fut. Sid és Cassie kapcsolata bonyolulttá válik, Chris és Jal felfedezik egymást, néhányan tiltott gyümölcsbe harapnak és még sorolhatnám. Ismét bonyodalmak tömkelege: a szereplők a lehetőségekhez mérten próbálnak tovább építkezni legfőképp kapcsolatilag, és szokás szerint a lehető legbanálisabb módokon rúgják fel a nekik felállított szabályokat, taposnak keresztül egymás szívén-lelkén, önfeledten drogoznak és szeretkeznek, valamint a saját életükkel is próbálnak valamit kezdeni. És lassan tudatosul a nézőben is, hogy egy viszonylag szomorú végkifejlet felé halad a történet, ugyanis a szereplők egy mérföldkő előtt állnak. Az érettségi és az azzal járó bonyodalmak és a bizonytalan jövő kérdése. Azt már tudjuk, hogy ezeket a főszereplőket nem látjuk viszont, újak jönnek a helyükbe, a sorozat tartja magát a középiskolás vonalhoz, nem fogja a már meglévő karaktereket az egyetemi élet viszontagságaival mutatni. Ebben a drasztikus változtatásban rejlik az egyedisége, hogy mer változtatni. Most, a második szezon nagyon magasra tette a lécet, nehéz a Skins világában elválni a már két szezonban bejáratott szereplőkkel, akiknek újak veszik át a szerepét, lehetőséget adva néhány már meglévő mellékszereplőnek is, hogy érvényesüljenek. Lássuk tehát a következő szezonokat…

A tanú

„Miért halad így a történelem?
Hogy az emberiség derűsen
váljék meg a múltjától.” – Marx

„A nemzetközi helyzet egyre fokozódik. Az osztályharc élesedik. Az élet nem habostorta.”

Bacsó Péter filmje egy hatalmas filmszatíra, ami saját kora ellen fordul. A legsötétebb Rákosi-korszak világát mutatja be ferde szemüvegen keresztül egy hétköznapi gátőr szemszögéből. Mi sem bizonyítja jobban, hogy a film elérte a célját 1969-ben, mint az a tény hogy betiltották. A wikipédia szerint a külföldi betiltott filmek fesztiváljára vitték el 1979-ben és Cannes-ban is bemutatkozott, de nem versenyfilmként. De igazi sikere hazájában, Magyarországon lett a rendszerváltás után.
A Tanú című film Pelikán József viszontagságait mutatja be, azét a szerencsétlen gátőrét, aki a szerencsétlen véletlenek folytán a rendszer áldozata lesz. Ő nem akar mást, csak a munkáját végezni a gáton, mivel csak ahhoz ért és valahogy eltartani 8 fős, feleség nélkül maradt családját ebben a szűkös világban, ahol a húsért sorba kell állni. Sokak számára ismerős a helyzet, ezért úgy gondolom, hogy van, akiknek még életszerűbb ez az alkotás, mint azoknak, akik történetenként ismertük meg ennek a korszaknak bizonyos darabjait, ami még sokszor ma is viták tárgyát képezi.

A filmben minden megjelenik, ami az akkori korban mindennapos volt. Feketevágás, fekete autó, fekete bőrkabátos legények és minden egyéb, ami ehhez hozzátartozik. Pelikán József sodródik az árral. Elkövet egy rendszerellenes tettet és mikor azt hinné az ember, hogy szerencsésen megússza az ellenőrzést és az ezzel járó kellemetlen következményeket, akkor üt be a ménkű, méghozzá Dániel Zoltán elvtárs, Pelikán egykori barátja személyében, aki a jótett fejében véletlenül leleplezi a gátőr feketevágását. Innen kezdődik a hercehurca. Börtönbe be, börtönből ki. Közben megismerhetjük Gulyás Elemért, aki még ’44-ben kiverte Pelikán fogait, az akkori rendszer szolgájaként. Az egyik nagy konfliktus erre az ellenségeskedésre alapszik. Megjelenik Virág elvtárs is, aki megpróbálja lenyűgözni Pelikánt, a szabadulása után, azzal a maszlaggal, hogy a nemzetközi helyzet egyre fokozódik, értve ezalatt a kommunizmus és kapitalizmus harcát. Továbbá azt is letétbe helyezi, hogy egyszer kérni fognak majd tőle valamit.

Nehéz úgy írni a Tanúról, hogy minél kevesebb cselekményt és poént lelőjek, és mégis érthető legyen a történet. Az érti igazán, aki már látta a filmet és tudja, hogy miről van szó benne, továbbá van egy kialakult képe a kommunizmusról, a Rákosi időkről. Amit nagyon jól sikerült bemutatni ebben az alkotásban, az a kommunista paranoia. A tény, hogy mennyire féltek attól, hogy ellenük fordul valaki, vagy valami. Az egyszerű embert ott próbálják megfogni maguknak, ahol szerintük a legkézenfekvőbb. Olyan pozíciókba állítják a főszereplőket, amikkel nem tud mit kezdeni és mindent rosszul csinál, majd megbukik. Ez is közrejátszik a film szatirikus hangvételének fokozásában. Pelikán József a gátőr, „a nép egyszerű fia”, mint uszodaigazgató, angolparkot vidámparkká átnevező és megreformáló igazgató és narancskutató intézet vezető. Ballépéseinek következményeinek levét persze mindig Bástya elvtárs, a beképzelt és arrogáns fejes issza meg, hatalmas poénok áradatát zúdítva így a nézőre. A másik humorforrás az akkori értelmiségiek bemutatása, akiknek futószalagján át kell mennie a nép egyszerű fiának, hogy a kirakatperek megfelelő tanújává válhasson. Ez az a világ, ahol az előre megírt tanúskodó szöveget egy dossziéban tartják az ítélettel még a tárgyalás előtt. Süt a komikum belőle. Ezek a fejesek azok, akik az emberből a rendszer által működő robotot akarnak gyártani, nem törődve azzal, hogy kiken taposnak át eközben, és hogy mennyire zavarják össze ezzel az érintett személyt. Érdekes humor található Bacsó Péter filmjében, ami a magyar filmszatírák között is páratlan. A filmhez cinikus szemléletmód is szükséges.

Kállai Ferenc pedig a vállán viszi a filmet. A naiv, világra rácsodálkozó egyszerű, tudatlan embert hozza el a néző számára, aki próbál a rendszer követelményeinek megfelelni több-kevesebb sikerrel.

Végül pedig kijelenthetjük, hogy a Tanú kiemelkedik a magyar filmes termésből és egy maradandó alkotás, aminek évtizedek múlva is lesz mondanivalója, erről a letűnt sötét korszakról, amit ennél realisztikusabban és humorosabban aligha lehetne bemutatni. Azért is működik jól a film, mert ebben a korban készült, így téve még realisztikusabbá a kép és mondanivaló világát.

Ez az írás pedig állítson emléket a nemrég, pontosabban 2010. július 11.-én elhunyt Kállai Ferenc Kossuth és Jászai-Mari díjas színésznek, a Nemzet Színészének.

Ádám almái (Adams æbler)

Adam Pendersent közmunkára ítélik, amit egy Ivan nevű lelkész jóvoltából egy kolostorban kell elvégeznie.

            Kevés karaktert felvonultató, szűk helyszínen játszódó dán „dramedy” Adams æbler (Ádám almái) címmel, Anders ThomasJensen tollából és rendezésében, aki számomra még ismeretlen dán filmeken kívül a The Duchess és a Brothers forgatókönyvét is írta. 

            Az alapkoncepció már felkeltette a figyelmemet és a történet végig a székbe szögezett. Az elítélt egy neonáci, a lelkész pedig látszólag egy végtelen türelmű alak, akit semmi nem képes kihozni a sodrából. Természetesen adottak a színes mellékkarakterek is, egy kövér szakállas iszákos egy lelki sérült terhes nő, egy haldokló öregember, valamint egy pakisztáni „kisstílű” terrorista, akikkel a főhősnek előbb-utóbb össze kell különböznie fejlődése érdekében.

            Az első dolog, amit a lelkész tesz a neonáci Adam „puhításának” érdekében, hogy célt próbál keresni, ami a kertben álló almafában teljesedik ki, ugyanis a főszereplő a nyomásra elhatározza, hogy almás lepényt süt a fa gyümölcséből egy hónapon belül.

            Ami nem mindennapi ebben a komikus és néha parodisztikus elemeket felvonultató drámában, hogy a szereplők nem úgy fejlődnek, ahogy azt az ember elvárja, valamint a mellékszereplő karaktere az, akiről teljesebb képet kapunk. Ez egy többkarakteres fejlődéstörténet, amiben megvannak a jó és a gonosz szerepek, ezekből azonban nagyon nehezen lépnek ki a szereplők, mindig vigyázva, hogy megmaradjanak a saját karakterisztikájuk határmezsgyéjén belül. A főszereplő Adam többször is hangsúlyozza, hogy ő rossz, tettei pedig csak megerősítik a nézőt ebben, holott mindenki azt várja el tőle, hogy a körülmények hatására megváltozzon, belássa hibáit és jobb ember legyen belőle. Ehelyett, pedig folyamatos gonoszkodást, cseszegetést kapnak tőle a többiek, közben pedig néhány régi seb is felnyílik, több ok-okozati állapotra is fény derül.

            Eközben az almafát is kikezdik a természet különböző csapásai, amit a lelkész rettenthetetlen nyugalommal csupán az ördög ármánykodásának fog fel. És, hogy lesz-e almás lepény vagy sem, Adamon áll.

            Szívszorongató, de egyben nevetséges film, amely után elgondolkodhat az ember. Embertársi viszonyok, érzelmek, sebek, fájdalmak és különböző lelki betegségek tárháza a film, ami végeredményben korrekt drámai helyzeteket eredményez, amin tényleg meg lehet hatódni. A komikus elemek pedig időnként feloldják ezt a feszültséget. Adam és Ivan karaktereinek megformálói: Ulrich Tomsen és MadsMikelsen alakításból színjelesre vizsgáztak, Andres Thomas Andersen pedig élete végéig büszke lehet erre a művére. Mi pedig nézőkként azt várjuk el, hogy még sok ilyen filmet írjon és rendezzen, így gazdagítva az európai és dán filmpalettát.