A Perspektívában megjelent írásom. Copy-paste.
This is one hell of imagination! – kiáltottam fel magamban a mozivásznon feltűnő hőn áhított akcióorgia láttán.
Zack Snydert már nem sok embernek kell bemutatni. Az ő kezéhez „tapad” a 300 spártai mozivászonra álmodott vére, a nálunk kevésbé ismert képregényben megjelent Watchmen nevű szuperhős gárda megfilmesítése, továbbá egy elég jó zombiapokalipszis, a Dawn of the Dead címmel. De már láthatott a nagyérdemű hősies beütésű baglyos animációt is tőle, valamint egy év múlva ő lesz az, aki az újragondolt Superman történetet fogja megfilmesíteni. Ezek tudatában megnézni a Sucker Punch nevű fantasy akciót, természetesen az előzeteseket is látva az emberben akaratlanul is megfogalmazódik egy elvárás: egy lassításokkal teli heroikus akciódömpinget szeretne látni. És meg is kapja. Aki azonban a logikát, a rációt, a bölcsességeket keresné a filmben, rossz helyen jár.
A kezdés már nem szokványos. Nem megszokott narráció keretében találkozhatunk az alaphelyzettel, hanem egy lassításokkal teletűzdelt zenés felvezetőt láthatunk, amiből szöveg nélkül is átjön a szituáció: ahogy a neve is mutatja a kislányos megjelenésű Baby Doll édesanyja halálát követően elmegyógyintézetbe kerül, mivel gonosz mostohaapja helyett a húgát lövi le, tébolyult fájdalmának következményeként.
A hallószerveket a „sucker puncsosított”, már sokak által feldolgozott Sweet Dreams dallam ostromolja, egészen addig, míg lenyugszik a történet, hogy szép lassan kibontakozva vizuális látványorgiába menjen át. Merthogy erre nem találok jobb kifejezést.
A történet két lineális szálra osztható, melyből egy a képzelet szintjén játszódik. Baby Doll bekerül a „börtön” színházába, ahol hozzá hasonló csinos leányzók vannak, akiknek feladatuk, hogy táncukkal elszórakoztassák az ottani nagyérdeműt. Baby Doll azonban elhatározza, hogy megszökik ebből a valóságból. Istenadta tehetségének köszönhetően mindenkit letaglóz táncával (amit persze mi nem láthatunk, mert itt lép képbe a képzelet vonal). És amíg ő táncol, addig az időközben szövetségessé váló lányok szépen megszerzik és előkészítik a szökéshez szükséges kellékeket.
A történetet lehet azzal vádolni, hogy egyszerű. Tényleg nincs sok csavar benne, és valamiféle lagymatag masszaként köti össze az akciókat. De nem érdemes ezzel vádolni az alkotást. A látvány, a fantasy és sci-fi világokból összeollózott kreatúrák és küzdelmek sora annyira epikusra és fantáziadúsra sikeredett, hogy az ember szívesen újranézné egymás után többször is ezeket a jeleneteket. És ha valakinek nem tetszenek az ilyesfajta túlzások? Nem kell az Inception többszintes álomvilágához hasonlítani. A magyar cím kissé megtévesztő lehet: Álomháború helyett simán adhatták volna a Képzeletháború címet is, az sokkal találóbb lenne. És ezek a túlzások azért működnek jól, mert a képzelet szintjén játszódnak, ahol minden ember azzá válhat, akivé csak akar.
Ezeket a szempontokat figyelembe véve hatalmas szórakozást nyújthat a Sucker Punch, mindenféle negatív hozzáállás és kritika ellenére. Azonban a képi világ mellett zeneileg is nagyot üt: az említett Sweet Dreams mellett felcsendül Björk egyedi hangja, valamint a klasszikus Jefferson Airplane White Rabbit-je, nem utolsósorban pedig Freddie Mercury (Queen) két ismert slágere is, sajátosan a film hangulatfokozásához igazítva Tyler Bates zeneszerző által.
Végül pedig a szemet gyönyörködtető előzetes és a főbb karakterposzterek:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése