Hát nem ilyen az élet... (Life as we know it)

Botorság egy filmet elítélni azért amilyen. Mindegyikről lehet jót és rosszat mondani, ízlés kérdése az egész. Természetesen nem nézi mindenki kritikus szemmel a filmeket, de sajnos vannak olyan vígjátéknak, családi drámának titulált förmedvényei Hollywoodnak, amit a jóérzésű néző csak időnként a bosszúságtól felhörögve tud megnézni. Mert annyira stupid, kiszámítható, unalmas, egy lére menő dolog, hogy bűn rá vesztegetni adott esetben 114 percet.
Így voltam most én is az Ilyen az élettel. Különleges eset, ritkán nézek már ilyeneket. Most is csak azért, hogy ne határolódjak el teljesen ettől a műfajtól, na meg, hogy kritikus szemmel minden egyes apró rezdülését kivesézhessem. De rájöttem, hogy nem ér annyit. Már csak dacból végignéztem, hogy lássam: mi ért benne annyit, hogy a világon 105 millió dollárt fialt a mozikban?
Nem is annyira ez a lényeg.

Röviden: Katerine Heigl nem több egy naiv fruskát, vagy egy örök szerelmes fiatal hölgyikét alakítani, akinek a fejében vajmi kevés dolog lehet hajszíntől függetlenül. Talán jobb is, hogy nincsenek komoly szerepei. (ezt a Grey's Anatomy ismerete nélkül jelentem ki, mert vagyok annyira "nagyvonalú", hogy sorozat révén - pláne, hogy már 7 szezont megért, megelőlegezzek a karakterisztikájának egy kis intelligenciát.)
Továbbá: mi az érdekes az ilyen előre kovácsolt, mindenféle spontanitást nélkülöző rendszerek, helyzetek, filmes történetek felállításában? Annyira látszik, hogy mesterkélt, hogy szabvány, hogy mindenhol megismétlődnek ezek a történetek, csak éppen más cukormázzal vannak bevonva az ilyen stílusú filmekben.
Tipikus kertvárosi szituáció: család, szingli csaj, nőcsábász pasi, ki nem állhatják egymást. De a mindenféle érzékektől mentes egyén is láthatja, hogy mire fog kifutni ez az egész. Adnak nekik egy bonyodalmat, egy gyerek személyében, aki szerez nekik pár "mókás" pillanatot, miközben észre sem veszik: megkedvelték egymást, már csak a naplementébe kell kézenfogva elsétálni.

De ebben a filmben nem így eszik a kását: nyúzni kell mindenféle marhasággal, sablonosabbnál-sablonosabb konfliktusokkal, bonyodalmakkal, szájbarágásokkal, hogy legyen amit megunni. Fél órában össze lehetett volna foglalni az egész mondanivalót, de az ilyent húzni kell majdnem két órán keresztül, , hogy a néző csak azt várja: adják meg már a kegyelemdöfést a happy end formájában, amit úgyis mindenki kívülről fúj. Persze itt csak a legkitartóbb, legelszántabb filmnézőkről van szó.
Ennyit erről. Kiadtam magamból. Köszönöm annak, aki végigolvasta és ennek hatására úgy dönt, nem veszít az égvilágon semmit, ha kihagyja ezt a filmet az életéből.