Háború, trauma, fotózás. (A Triage című film kritikája)

Triage. Háborús ellátási procedúrát jelent, amely értelmében a sérülések súlyosságát figyelembe véve látják, el a beteget, amikor sok a sérült és nincs lehetőség mindenkit megmenteni. Valahogy így lehet meghatározni.

És ez az ugyanezen címre hallgató, 2009-ben kiadott film egyik kulcsmomentuma is.  

Háborúról van itt szó. Háborús tudósításról. Hadszíntéren tevékenykedő fotóriporterekről. Lehetne a The Hurt Locker című Oscar díjakat beseprő filmalkotás kistestvére is. Szerintem több annál. Drámaibb és engem jobban megérintett, mint a fent említett. Talán a megrázó képsorai miatt.

Először a magyar címadáshoz kell hozzáfűznöm, hogy ennél csapnivalóbb, sablonosabb címet ki sem találhattak volna, ami a lehető legmesszebb van az eredeti cím tulajdonképpeni jelentésétől. Ez az a tipikus cím, amelyről misztikusnak tűnő, elcsépelt Discovery dokumentumfilmek jutnak eszünkbe, vagy pedig olyan B-kategóriás alkotások, amelyekből minden második misztikus-kalandfilm ezt az alcímet viseli. Vannak azért még olyan kifejezések, amikre a magyar nyelv nem talált frappáns, rövid megfelelőt.

A magyar címadás azonban egy cseppet sem csorbítja a film értékét. Legfennebb néhány nézőt tántoríthat el a megnézéstől, aki adott esetben véletlenül talált rá az alkotásra, magyar keresőt és címet használva. Azonban ez is, ahogy a többi, eredeti nyelven az igazán élvezhető. Egy jó indok: Collin Farrel sajátos beszédstílusa miatt. De ott van még ChristopherLee is. Őt nem kell senkinek bemutatni.

A film két fotósról szól, akik 1988-ban Kurdisztánban, a véget nem érő háború egyik etapjában készítenek fényképeket, amik a háború borzalmait hivatottak bemutatni. Először úgy tűnik, hogy a főszereplő halálából indul ki a történet visszaemlékezésként, azonban ez korántsem így van. Bemutatják nekünk a Mark Walsh névre hallgató fotós szemszögén keresztül azt a kegyetlen valóságot, amelyre az angoloknak ilyen egyszerű szavuk van, vagyis a sebesültek ellátását a katonai kórházakban. Az orvos szemrevételezi a sebesülteket és egy-egy cetlit dob a mellkasukra, amelyeknek különböző színei mást jelentenek. Kegyetlenebbnél kegyetlenebb képsorok veszik kezdetüket, mígnem elérünk a szabadulás reményéig, hogy fotósaink kiszabadulhatnak ebből a földi pokolból. Eközben pedig véresen komolyan veszik a munkájukat, apait-anyait beleadva, hogy minél többet tudjanak dokumentálni a háború borzalmaiból. Aztán egy rajtaütés megváltoztat mindent.

A film második fele Mark hazatérése utáni időszakról szól. Azt mutatja be, hogy birkózik meg a fotós a mindennapi élettel a háború borzalmai után, hogy tér vissza, és milyen kegyes hazugságokkal próbálja félrevezetni hozzátartozóit. Azonban a trauma jelei és a titokzatos kereszt előbb utóbb megmutatkoznak és kiderül, hogy koránt sincs minden olyan rendben, ahogy azt főhősünk lefesti. Ennek kiderítéséhez pedig egy régen háborús bűnösökkel foglalkozó pszichiáterre van szükség, akit az idős Christopher Lee formál meg.

Mindketten tobzódnak a szerepeikben. Colin Farrel az én szememben egy profi színész, még ha sokan nem is kedvelik őt. Egy olyan ikonikussá váló színész, aki el tud vinni egy filmet a vállán. Most is ezt teszi: vérprofin alakítja az elszánt fotóst, valamint a megtört, minden poklot megjárt sérült embert is. Christopher Lee pedig elég, ha kitátja a száját és még mindig azt a magabiztos tartással rendelkező mindentudó, bölcs figurát látjuk benne. A többi, nem túl híres szereplő eltörpül mellettük, megelégedve és betöltve a fontosabb mellékkarakter szerepeket. 

A film pedig borzasztó képeivel, megrázó drámájával nem hagyja közömbösen a nézőt. A téma amúgy is egy olyan univerzális rossznak a bemutatása, ami mellett senki nem tud elmenni érzelmek kifejezése nélkül, ez pedig a háború. A visszaemlékezések, a különböző háborús helyszínek mind ezt a borzalmat próbálják áthozni a képernyőn. Természetesen ellene van. És ez így van jól.

 

Ezt a bejegyzést elsősorban Gáspáry István Zsoltnak, a Retro Rádió főszerkesztőjének, valamint Tibori Szabó Zoltán újságírónak ajánlom, előbbinek azért, mert ő ajánlotta, hogy nézzem meg a filmet, utóbbinak pedig, mert tartalmas kurzusain bevezetett a haditudósítás világába, szakértői szemmel.

Szuperhős-montázs

21. századi szuperhősök címmel készült ez az összeállítás, amely pár képkocka erejéig felöleli az elmúlt évtized és az aktuális képregényfilm kínálatot. Ki hányat látott már belőlük?

Meghasonulás a földi paradicsom felé vezető úton

Alfonso Cuarón: Y Tu Mamá También / Anyádat is 

Ezt a bejegyzést Máté Lehelnek ajánlom, köszönettel, hogy ő is ajánlotta a filmet.

Alfonso Cuarónt, mint eddig én is, sokan az egyik legjobban megfilmesített Harry Potter film kapcsán, a címszereplő és azazkabani fogoly rendezőjeként ismerhetik, valamint a később híressé vált posztapokaliptikus alkotásról, Az ember gyermekéről (Children of Men), aminek direktori székében szintén ő foglalt helyet.

Mindkettő az évek során kultfilmmé nőtte ki magát, azonban ezek előtt is vannak kevésbé ismert, de a nézők osztályozása szerint jó művészfilmjei. Ezek közül az egyik az Y Tu Mamá También címen futó mexikói roadmovie, ami magyar fordításban egyszerűen az Anyádat is címet kapta. 

Hatalmas alkotás, mely a karakterek jellembeli fejlődését a trágárság és az alpáriság útján ragadja meg, de úgy, hogy ez nem lesz zavaró, vagy giccses sem pedig elcsépelt, holott már 10 éve látta meg a napvilágot. A film közönséges, mégis egyedülálló. Két jóbarát, Tenoch és Julio története, akik egy szerencsés véletlen folytán találkoznak Tenoch egyik unokatestvérének a feleségével, akinek felajánlják, hogy elviszik egy mesés tengerpartra, de ezt a pillanat hevében egyikük sem gondolja komolyan. Természetesen a dolgok alakulása miatt a lány számon kéri rajtuk a hirtelen tett ígéretet, így kénytelenek nekivágni a hosszú útnak, amelynek végcélja messzebb van, mint gondolnák. 

Az út pedig arra jó, hogy átbeszélgessék az autóban töltött időt. Egyre jobban megismerik egymást, természetesen a tabunak számító szexuális élet is terítékre kerül, és mindegyikük kitárulkozik. Elhallgatott titkok kerülnek a felszínre, míg végül a fiúk barátsága is megkérdőjeleződik, amíg az úticél felé döcögnek, időnként az útba eső helyiekkel is konfrontálódva. Ezek boldog és felhőtlen pillanatok, amelyek kikapcsolódásként szolgálnak, a fiúk egyetemi évei előtt. Luisa, azonban alaposan felkavarja ezt az idillt, úgy gondolva, hogy amit ő rontott el, azt neki is kell helyrehoznia.

A film érdekessége, hogy egy mindentudó narrátor is segít a történet elmélyítésében, annak ellenére, hogy olyan információkat tudat a nézővel, amik nem is viszik előre a történetet, de nem is adnak túl sok pluszt hozzá. Aktuálpolitikai események, a főszereplők múltja és más múltbeli események, valamint a jövő is feltárul néhány mondat erejéig. 

Az út során pedig valamiféle titkolt versengés is kialakul a lányért, akiről nem tudják a fiúk, hogy azért tart velük, mert a párja megcsalta őt. Mindenki megkapja, amit akar, a végén pedig az áhított célhoz is elérkeznek, a gondviselés útján. A földi paradicsomban pedig minden beteljesedik és minden átalakul, végérvényesen megváltozik és egy bizonyos szinten pontot tesz a barátságra, ismeretségre és az egész viszonyra. A látszólag vidám és felhőtlen események mögött ott a kőkemény tragédia, és idővel kibújnak azok a bizonyos szögek a zsákból. A film a meztelenkedés és a trágárság mellett szimbólumokkal és művészi képekkel, megvalósításokkal is apellál, de úgy, hogy közben teljes mértékben szórakoztat és egy percig sem válik unalmassá. 

Egy igazi mexikói roadmovie, az ország lakóinak hiteles ábrázolásával, belső szemmel. Ajánlom is meg nem is. Aki a trágárságot és a meztelenkedést nem szereti, annak nem, aki pedig vevő az ilyen művészfilmekre, az mindenképp nézze meg.

Számomra egy 10/10-es filmélményt szolgáltatott.

Amikor a misztikum a gyermeki kíváncsisággal párosul - Super 8 kritika

Nem tudom kijelenteni, hogy csalódtam a Super 8 című új J. J.Abrams sci-fiben, hiszen annyira véka alá volt rejtve az egész történet, hogy igazából a készítők nevén kívül nem is állítottam nagy elvárásokat a filmmel kapcsolatban.

Nem mondhatom sem azt, hogy minden várakozásomat fölülmúlta, de azt sem, hogy kiábrándultam a filmből a megnézése után. Hiányzott már egy jó kis robbantgatós blockbuster, mivel mostanában elég kevés filmre jutott időm, s azok inkább más vonulatot képviseltek.

A Super 8 egyike azon nyári blockbuster filmeknek, amiket nem marketingeztek agyon, a történetről is csak nagyon keveset árultak el az előzetesek, egyszóval nagy köd lengte körül az egész filmet. Mindössze a Lostról és a Star Trek rebootról elhíresült J. J. Abrams és Steven Spielberg nevei kecsegtettek jóval, mivel a gyerekszínészek nevei sem valami ismertek, Dakota Fanning kishúgát, Elle Fanningot leszámítva. 

A Super 8 viszonylag jó film. Nem teljes mértékben intelligens, de jó. Ez pedig többek között annak köszönhető, hogy a film elején meglebegtetett misztikumról viszonylag későn rántják le a leplet, így a fokozatos információ- és fokozatos képadagolással a kíváncsiságot az egekig csigázza.

A ’80-as évek hajnalán játszódó film, egy amerikai kisvárosba vezet el minket, ahol egy rövid családi tragédia felvezetése után egy helyi gyerekcsapat szemén keresztül lehetünk részesei a misztikus történéseknek, amikor is, a zombifilmek mintájára úgy döntenek a fiatalok, hogy ők is készítenek egy filmet. A készülő „horrort” románccal és drámával feldobni próbáló tinédzserek azonban olyan eseménynek lesznek részesei és tanúi, amire a legmerészebb álmaikban sem gondoltak volna. Egy vonat felrobban mellettük, valamint azt is megtudják, hogy egyik tanáruknak is köze van a dologhoz, hiszen megfenyegeti őket a helyszínen, hogyha a látottakról beszélni fognak valakinek, akkor az ő életükön kívül a családjuké is veszélybe kerül. A Super 8 márkájú kamera pedig ezalatt végzi a dolgát, vagyis forog tovább, olyan képkockákat véve fel, ami a fellebbenti a fátylat a titokzatos rakományról. 

Persze minden a maga idejében történik, ahogy az ilyen jellegű történeteknél már megszokhattuk. A katonaság titokban próbálja tartani az ügyet, a rakományt is elpakolják a kíváncsiskodók szeme elől, aki pedig ezután is szimatol, annak számolnia kell a következményekkel.

 

Természetesen a logikátlanságok egy ilyen kaliberű filmből sem maradhatnak el, de a látvány fejében el lehet tekinteni felettük, mivel a másfél órásnál több játékidőbe nem férnek bele a különböző tétovázások, fölös cselekedetek. És ez így van rendjén. A színészi játékkal sincs különösebb baj, a gyerkőcök hozzák magukat, azonban van közöttük olyan, aki csúnyán a háttérbe szorul. 

Végszóként pedig ki lehet jelenteni, hogy az eléggé szirupos befejezést leszámítva egész korrekt iparosmunkát hozott össze Abrams és Spielberg, azonban messze áll a 2009-es Star Trek újrafeldolgozástól. Önmagában pedig megállja a helyét és teszi, amit tennie kell: szórakoztat.

Eastwood bácsi a rendező

És a filmjei:

Filmajánló: Goodbye Lenin!

Időnként többen is fordulnak hozzám, hogy ajánljak nekik valami jó filmet. Ennek most írott formában teszek eleget, hátha néhányatoknak meghozom a kedvét egy szórakoztató, de mégis elgondolkodtató alkotáshoz, amit én is nemrégiben néztem meg.

 A Goodbye Lenin! az ajánlott alkotás, amit az európai, pontosabban a német filmiparnak, valamint Wolfgang Becker rendezőnek köszönhetünk. A film nagyszerűségét bizonyítja a bezsebelt díjak tömkelege, valamint az a tény, hogy megjelenésekor az egyik legnépszerűbb film volt hazájában.

Ez a film is, a Mások életéhez hasonlóan (Das Leben derAnderen) az NDK (Német Demokratikus köztársaság) világát hozza el a néző elé, pontosabban a változások időszakát, ami immár több mint 20 éve következett be, tehát nem is áll olyan távol sem ideológiailag, sem történelmileg. 

A történet a fiatal Maxról és édesanyjáról szól, valamint a keletnémet szocializmusról és annak megdöntéséről, jelentős történelmi hűséggel. A párthű édesanya szívinfarktust kap, amikor fiát a tüntetők soraiban véli felfedezni. A rendszerváltást kómában alussza át, majd több mint egy fél év múlva felébred, amikorra már minden megváltozott. Az orvos azonban a fiú lelkére köti, hogy ne tegye ki édesanyját olyan intenzitású hatásnak, ami újból szívinfarktust eredményezhet, mert az édesanya számára ez végzetes lehet. Ezt a fiú úgy fogja fel, hogy nem szól édesanyjának a rendszerváltásról, mivel aktív és hithű párttagként az anyának biztosan sokkhatás lenne a változás. Ezért hát hazugságokból várat épít, egy mini NDK-t varázsol a beteg szobájába, hazugságok árán tartva fenn a látszatot. Természetesen a film ennél sokkal többről szól, képi és zenei világa pedig lenyűgözi a nézőt.

A majdnem kétórás film minden egyes perce szórakoztat, visszarepít ebbe a letűnt korba, amit nagyon sokan csak hírből ismerünk.

Ezt a filmet mindenkinek ajánlom, aki egy kis tartalmas szórakozásra vágyik.

Boldog szülinapot Mila Kunis!

2011. augusztus 14.-én ünnepelt 28.-ik születésnapja alkalmából következzen néhány kép a gyönyörű szinésznőről, akinek hangját a Family Guy-ból, őt magát pedig a That '70s Show-ból, Forgetting Sarah Marshall-ból, The Book of Eli-ból, nem utolsósorban pedig a Black Swan-ból ismerem.

Mila Kunis egyébként 1983 augusztus 14.-én látta meg a napvilágot, az akkor még Szovjetúnió részét képező Ukrajna Chernovtsy nevű városában.

 

 

Ez nem Király! (Your Highness kritika)

Közepes, egysíkú fantasy történet, sablonos karakterek, unalmas történetvezetés sok CGI vér és nem utolsósorban gusztustalan altesti „humor”. Ha mindezeket összegyúrjuk, akkor egy Your Highness, magyar ferdítésben Király! című, 102 perces förmedvényt kapunk, amit a fantasy mellett komédiának is mernek titulálni a készítők.

                Ez kérem nem komédia, még olcsó paródiának is gyenge. Kárörvendően oda is lehet szúrni, hogy megszívta ezzel a Universal stúdió, hiszen még az 50 milliós gyártási költségnek csak a felét hozta be a mozikban a film , de ez úgy is üres bosszankodás, mivel ez a stúdiónak csupán aprópénz.

                Mi sem bizonyítja jobban a hollywoodi filmipar elkurvulását, pénzhajhászását, minthogy ilyen karakteres színészek adják a nevüket és az arcukat az ennek az alpári komédiának, mint például Natalie Portman, vagy Zooey Deschanel. James Franco más tál tészta, ő ugyanis még nem bizonyított túl sokszor, úgyhogy ez a visszaesés a 127 óra után sokat nem oszt, vagy szoroz.

                A Your Highness története egyszerűbb nem is lehetne. Két ellentétes testvér, a fantasy hőskorában több-kevesebb bosszankodás után útnak indul, hogy kiszabadítsa az egyikük érintetlen menyasszonyát a gonosz varázsló kezei közül. Ezt persze a szokásos karakterfelvezetés előzi meg, ahol megtudjuk, hogy a testvérek egyike, a James Franco által játszott Fabious a hős vitéz, míg a Danny McBride által megformált Thadeous egy sima puhapöcs, aki még viccelődni is próbál ezzel, sajnos kevés sikerrel.

                A küldetésnek nekivágva a töltelékkaraktereket is felszedik, hogy legyen, amit lemorzsolni az akció során, valamint hozzájuk csatlakozik a gyönyörű szép Natalie Portman által vászonra vitt Isabel, aki szintén hasonló elhatározásokkal van úton, hogy majd a testvérpárt segítse „kalandos” útjuk során. Nem elég, hogy a történet eléggé logikátlan és foghíjas, még az akciók közti részt is vulgáris poénokkal próbálják kitölteni, aminek nagy része a nemi szervekre és a közösülésre irányul, alpári módon.  

                Összefoglalva, ha valaki arra kérne, hogy olyan filmet mondjak, amit semmilyen körülmények között nem ajánlok senkinek, gondolkodás nélkül a Your Highnesst és a YearOne-t vágnám rá. Ezek után már Danny McBride más filmes hülyülésére sem vagyok kíváncsi. Talán az Eastbound & Down szériát egyszer bevállalom, de azt is csak azért, mert az HBO logó díszeleg a poszteren.

 

                Filmélmény: 4/10