Gondry

Michel Gondry négy filmjének képkockái egy hangulatos montázsban. Ezek közül kettőhöz volt már szerencsém. Eddig nem csalódtam a francia rendezőben.

Watchmen - a nem mindennapi képregényfilm

Az, hogy a 2009-es Watchmen című képregényfilm jó feldolgozása-e az adott grafikus novellának, nem az én reszortom eldönteni. Az azonban tény és való, hogy Zack Synder nagyot alkotott és egy monumentális szuperhős történetet vitt a vászonra, még ha ezt sokan meg is kérdőjelezik, vagy éppen vitáznak felette.

Ezzel a késői írással nem a képregény vs. film problémakört szeretném körbejárni, csupán a Watchmen univerzumról a szubjektív véleményemet megfogalmazni, kizárólag a film alapján.

Amit először is el lehet mondani a filmről, az, hogy monumentális. Olyan szinten egyedülálló, hogy több szuperhős történetét is felöleli, és nem veszik el a részletekben, egy eléggé teljes képet kapunk az Őrzőkről.

A történet egyediségéből adódóan egy második generációs „szuperhőscsapattal” találkozhatunk, akiket joggal lehet önbíráskodóknak is nevezni. Nem kapunk tényleges képet a szupererejükről, különleges képességeikről, Dr. Manhattan történetén kívül. Ők azok az úgynevezett igazságszolgáltatók, akik álruhát öltve járnak az éjszakában és segítséget nyújtanak a bajbajutottaknak, és elintézik a rosszfiúkat.

A történet onnan veszi fel a fonalat, amikor már ez az egység megbomlott közöttük, egyesek megöregedve, egyedül élnek, mások pedig vagy kettesével tartva a kapcsolatot, vagy pedig egyedüli önbíráskodóként járják az utcákat, mintegy a régi idők emlékének hódolva.

És itt jön be a képbe az alternatív univerzum Amerikájának hidegháborús készültsége, a nukleáris háború kitörése előtt, amit az oroszokkal való ellenségeskedés miatt készül kirobbantani a rivalizáló nemzet. És ennek megakadályozásában lenne szerepük az Őrzőknek, újra felvéve régi maszkjaikat és ruháikat, valamint leporolva régi nézeteltéréseket, az emberiség megmentésének érdekében. Természetesen, ahogy az lenni szokott ezeket az indíttatásokat személyes ok-okozati összefüggések is vezérlik, jelen esetben az egyik társuk, nevezetesen a Komédiás meggyilkolása, amelyre hirtelen mindenki felkapja a fejét.

Rorschach karaktere tulajdonképpen az a mozgatórugó, aki összehozza valamilyen formában a régi csapatot, nem látva még a teljes képet, ezért az első visszautasítások után, saját szakállára, karakterének megfelelően önbíráskodóként kezd szaglászni az ügyben.

A történet nagyszerűségét egyrészt a karakterek változatossága, egyedisége adja, valamint maga a kontextus, az alternatív valóság élethű ábrázolása, annak minden valóságos szereplőjével, (mint például Nixon elnök), valamint a felvetett etikai, morális és filozófiai kérdések tömkelege. Ez teszi lehetővé, hogy a néző is be tudjon olyan szinten kapcsolódni, hogy néha-néha elgondolkozzon, vajon mit is tenne az adott szituációban, ezeknek az információknak és erőknek a birtokában. Erre a legjobb példa Dr. Manhattan figurája, akivel a legnehezebb azonosulni az egész történet során, akármennyire is próbálják belénk sulykolni ezt a félisten képet. Mégis frappánsan, ötletesen viszik végig a történetét a kitalálók, ahogyan folyamatosan hidegül el az emberek világától, mondhatni mindenhatóságának következtében, holott egykor még ő is hús-vér, érző ember volt. Bár a többi szereplő nem kap annyira nagy hangsúlyt, aminek a legjobban Ozymandias figurája issza meg a levét, hiszen neki tényleg kulcsfontosságú szerepe van. Néha azt is lehet érezni, hogy a dilemmázásokat már-már túlzásba viszik, azonban ez szerintem így van rendjén egy ilyen kaliberű történetben. Az ultimate cut-nak köszönhetően néhány átlagemberrel is megismerkedhetünk az utcáról, aminek abban van szerepe, hogy láthassuk, ők hogyan élik meg a világra nehezedő feszült helyzet súlyát. Az újságárus és a képregényt olvasó fiú is egy színes pontja a sztorinak, főleg, mert a fiú szemén keresztül nyerhetünk betekintést a történeten belüli történetbe, amely egy hajótöröttről szól és szintén morális kérdéseket vet fel a végén. (Úgy képzelem el a két történet összevágást, mint egy kígyószerű parazitát, amely az ember gerince köré tekeredik)

Végeredményben ez is egy látványorgiába csomagolt narratíva, amely teljes mértékben élvezhető, még a keserédes végkifejlet ellenére is. A színészeket külön nem emelném ki, úgy gondolom mindenki tudta hozni a tőle elvárt szintet.

Végeredményben a hosszúság ellenére egy roppant szórakoztató történet, a képregényfilmek közül nem egy Sötét Lovag, de közel áll hozzá, valósághűségének köszönhetően. Ha az ember nem sajnálja rá az időt, érdemes többszöri újranézésre is szerintem.

Filmélmény 9/10

The Adjustment Bureau - Sorsügynökség (rövid kritika)

Szeretem, amikor jó sül ki az általam várt blockbuster filmekből. Ismét egy kellemes csalódás a Forráskód után. És nem csak EmilyBlunt tüneményes szereplése miatt.

Adott egy fiatal politikus, akinek pályája éppen feltörekvőben van, úgy néz ki, hogy a néha kirobbanó kisebb-nagyobb botrányok sem tudják megállítani őt a siker útján, ha pedig mégis bekövetkezne ez, akkor is frappánsan sikerül kivágnia magát, folyamatosan kivívva a szavazók szimpátiáját. A győzelem helyett, azonban valami más leselkedik a sarkon. Egy különleges lány, akivel mondhatni szerelem lesz első látásra. Vagy a másodikra…

           

            Sajnos azonban a „rosszak” is ott leselkednek a sarkon, hogy ezt a két embert szétválasszák egymástól. Igen, a kalapos ürgék. És itt jön be a sors, az irányítottság, valamint a szabad akarat kérdése. Szerelem, vagy karrier lesz a tét.

            Úgy gondolom, hogy a filmben rejlő elég nagy lehetőséget a készítők ki is használták, bár eleve adott volt a sci-fi műfaj, aminek berkeiben elég széles sávokon lehet mozogni. Bár a romantikus főszál adja a film magját, ennek ellenére nem csap át szerelmes drámába, hanem megmarad a szórakoztatás mezsgyéjén. Be kell vallanom, néha az volt az érzésem, mintha Inceptionos és Black Swanos jeleneteket láttam volna benne. Természetesen nem koppintásról beszélek, hanem magáról a hangulatról. Ennek ellenére Emily Blunt hajlékony balerinatánca ugyanúgy lenyűgözött, mint nemrégiben Natalie Portman kecses mozdulatai.

            MattDamonra sem lehet panasz, ő már szerintem rutinból hozza a karakterét. Bár a dilemmázásai kissé lassúvá teszik a filmet, de amikor akcióba lendül, akkor le az összes kalappal előtte. Szó szerint.

            A film felvetheti az embernek is a kérdést: Vajon akkor mik a véletlenek és mik azok, amiknek meg kellett történniük. Erre a választ csak az adhatja meg, amiben az ember hisz. Összességében pedig egy nagyon jó misztikus sci fi történet, ami magával ragadja a nézőt, olyannyira, hogy már már drukkol a főszereplőknek, hogy az elvárásai szerint teljesítsenek. 

Filmélményből 9/10-et adok rá.

Elkorcsosult élet – Amorres Perros (kritika)

Ezt a bejegyzést Lengyel Beátának ajánlom.

Emberi sorsokat, érzéseket, tragédiákat, jellemeket felvonultató filmalkotás. Dráma. 

Amikor az ember megnéz egy független filmes, vagy legalábbis más országban, sajátos jellemvonásokkal készült ugyanezen kategóriába sorolt filmalkotást, akkor meglehet, hogy egy kissé átalakul a műfajról alkotott képe.

Én is hasonlóan vagyok Alejandro González Iñárritu első, de ugyanakkor hatalmas sikert aratott filmjével, a Korcs szerelmekkel (AmoresPerros), ami még anno 2000-ben látott napvilágot Mexikóban, nemzetközi sikerét pedig a különböző filmfesztiválokon való szerepeltetése után a Filmakadémia jelölése hozta el 2001-ben, (a Gladiátor és Tigris és a Sárkány tarolásainak évében) a legjobb idegen nyelvű film kategóriában aranyszobrocskára jelölték. (Mivel kissé elfogult vagyok a keleti filmek terén, ezért így utólag jogtalannak érzem az idegen nyelvű film kategóriában a Tigris és a Sárkány győzelmét a Korcs szerelmekkel szemben.)

Ez a tény azonban nem csorbítja a film értékét. Ugyanis a maga műfajában és nemében egy egyedülálló alkotás, aminek megnézése után az amerikai ugyanezen műfajba sorolt alkotásai giccsparádénak is tűnhetnek. De lehet, hogy csak a mentalitás, vagy éppen a világnézet miatt. Lehet, pedig kelet-európaiságunk miatt is, vagy éppen azért, mert másképp gondolkodunk és időnként egy-egy ilyen film megnézésével azt próbáljuk bizonyítani, ha másnak nem is, hogy nem hódolunk be az amerikai filmgyártás hatalmának.

A Korcs szerelmek egy hosszú, de remekül kivitelezett alkotás, ami mély emberi drámákat boncolgat, társadalomkritikát kürtöl szét, valamint hagyja gyönyörűszépen kibontakozni karaktereit.

Az átlagnéző számára általában ismeretlen spanyolajkú színészek hitelesen hozzák a három történet meghasonuló karaktereit, akiknek a balsors keményen átrendezi terveiket, álmaikat, életüket. A három történetet több motívum is összeköti, valamint sokban hasonlítanak egymásra. A kutyákkal való érdekes viszonyt a magyar cím frappánsan adja vissza, sokszor az az érzésünk támad nézés közben, hogy a négylábúakat az ember jobban szereti, elvégre ezek a háziállatok, akik azt a cseppnyi boldogságot az életükbe csempészik. Az illegális kutyaviadalokon résztvevő hatalmas bestia, vagy a szőrös házi öleb, valamint az a néhány kóbor kutya, mind a boldogulást, az életben megtalált egyetlen örömforrást hivatottak biztosítani, eltűnésükkel pedig űrt hagynak maguk után, aminek köszönhetően a viszonyok megromlanak, az ember pedig boldogtalanná válik, meghasonul önmagával. Megtörténik a három történetben kulcsmomentumnak számító baleset, amit már a kezdő képek bemutatnak, ennek hatására indulnak el a főszereplők a változás útján, saját maguk boldogságának felfedezésére, a tökéletes újrakezdés felé, amit természetesen nekünk kell tovább gondolnunk a rendező jóvoltából.

Ez a film egy tökéletes ellenpéldája az idealisztikus állapotokat bemutató románcoknak, ahol a szereplők boldogan élnek, amíg meg nem halnak. Itt a kapcsolatok megromlásáról, arról az állapotról van szó, amikor már gondolhatnánk, hogy ennél rosszabb már nem lehet. És itt jön be a lehetőség a cselekvésre, a változásra, azon események sorozata révén, amik balsorsként indulnak, mégis sorsfordító eseményként funkcionálnak a későbbiek során.

Aki egy igazi drámára vágyik, annak nagyon tudom ajánlani a mexikói rendező alkotását.

Filmélmény: 9/10

Harry Potter nosztalgia 5 percben

Rajongóknak kötelező

The Lord of the Rings trilogy - Requiem for a Dream Remix

Epic. Desmondwallace blogjáról.

Sorozatajánló nyárra

Nyáron alkalom adódik többek között arra is, hogy az ember fia/lánya behozza a lemaradásait az őszi-tavaszi sorozatokból, esetleg újaknak fogjon neki. Természetesen mindezt a szabadidő eltöltéseképpen, unaloműzésként. (szigorúan esős napokon)

Egy filmes blogger csiripelte nem olyan rég a twitterjén, hogy nem igazi junkie (jelen esetben a sorozatfüggőségre értendő) az, akinek elfogynak a sorozatai.

Mivel nyáron egészen más a sorozatos felhozatal: rövidebb szezonok, adott esetben nem annyira színvonalas alkotások (tisztelet a nem kevés ritkaságnak), ezért az ember, példaként saját magamat felhozva, vagy előveszi régi kedvenceit, vagy már régen betervezett sorozatoknak fog neki, hogy néhány nap alatt szó szerint ledarálja a már megjelent részeket, kihagyva a hétről-hétre való izgulást, várakozást.

Bejegyzésemben néhány sorozatot szeretnék ajánlani a nyárra, mivel néhányan már fordultak hozzám ilyen kéréssel. Következzen egy rövid lista, esetenként egy nyúlfarknyi kommentárral, vagy ajánlóval, a teljesség igénye nélkül:

 

Game of Thrones: aki nem követte hétről hétre ezt a fantasy szériát, vagy még nem keltette volna fel az érdeklődését, annak nagyon ajánlom a George R. R. Martin fantasy regényciklusából készült 10 részes HBO sorozatot, amelynek természetesen a folytatása sem fog késni jövő tavasszal.A Starkok és Lannisterek viszálykodását bemutató sorozat amellett, hogy színvonalas, megragadó történettel és változatosabbnál változatosabb karakterekkel büszkélkedhet, amelyet elsőosztályú színészi gárda visz a képernyőre. Természetesen sokkal többről szó, mint amit az első sorban leírtam. Az első szezon egy kitűnő felvezető a későbbi történetvezetésnek, ami reményeink szerint, ha nem veszít lendületéből és színvonalából, még sok évig az HBO műsorai között megtalálható lesz. 

 

The Borgias: a szintén tavasszal rajtolt sorozat a másik nagyágyú csatornán, a Showtime-on került bemutatásra. A The Tudorshoz hasonló történelmi sorozat az 1400-as évekre nyúlik vissza, bemutatva a Borgia család mindennapjait, VI. Sándor pápa földi helytartóságát, annak minden velejárójával és ármánykodásával együtt.    

Skins: a brit sorozat a kevésbé ismert Channel 4-on mutatkozott be, még anno 2007-ben. A brit tinédzserek nem mindennapi életét bemutató 9-10 részes szezonokból álló sorozatot vétek lenne kihagyni a tinisorozatokat kedvelőknek. Néhány szezon után a szereplők fokozatosan cserélődnek, így tartva fel a sorozat frissességét és élethű történéseit, olyan színészekkel, akik tényleg a koruknak megfelelő karaktereket játszanak, ellentétben az amerikai tinisorozatokkal és filmekkel, ahol 20 és 30 év közötti színészek játsszák a középiskolásokat. (idén az amcsik is csináltak ugyanezzel a címmel egy feldolgozást, amit szerencsére elkaszáltak)

Misfits: szintén az előbbi csatorna két szezont megért szériája, amely frissességet hoz a napjainkban nagyon népszerű szuperhős-szuperképességes kitalációk tömkelegébe. Néhány közmunkára ítélt fiatalról szól, akik egy vihar következtében szuperképességekre tesznek szert és ezzel kell megbírkózniuk a részek során. A sablonos és eltúlzott kezdés után magára talál a sorozat és szerethető karaktereket, izgalmas dilemmákat ad a nézőnek, megújítva a szuperképességek világát.

 

Breakout Kings: a Szökés (Prison Break) készítőinek új sorozata ezúttal is szökött fegyencekről szól, azonban két oldalról. Egy fegyencekből álló csapat a hivatalos szervek képviselőivel szökött rabok nyomába ered, hogy epizódonként begyűjtsék őket. A sorozat egyik érdekessége, hogy a 3. részben feltűnik a Prison Break egyik karaktere, méghozzá T-Bag, akinek történetét itt teljes egészében elvarrják. (Természetesen ez a fogás nagyban hozzájárult a sorozat marketingjéhez, népszerűsítéséhez.) 

The It Crowd: a 2006-óta, nyári szezonokban 6 résszel debütáló sitcomot nevezhetnénk az angol Big Bang Theorynak is, azzal a különbséggel, hogy itt két informatikus és a szakosztályvezetőjükről szól a történet. Aki az angol humort szereti, annak kihagyhatatlan, aki pedig nem hallott a hozzá hasonlított The Big Bang Theoryról, annak lesz amit behoznia…

Modern Family: az immár megöregedett Ed O’Neill (El Bundy) szereplésével készült, 2009-ben megjelent sorozat egy nagyobb családról szól, akiknek zűrös és poénokban gazdag hétköznapjait, ünnepeit követhetjük nyomon. A sitcomokkal ellentétben itt most aláröhögés nélkül.  

My Name is Earl: a (sajnos) 2009-ben elkaszált 4 szezont megért sorozat Earlről, ex feleségéről, idióta öccséről és még sok más szereplőről szól, azzal az alapszituációval indítva, hogy Earl, a piti bűnöző megismerkedik a karmával és így elhatározza, hogy jó útra tér, listát ír minden elkövetett rossz tettéről, hogy helyrehozza azokat. A sorozat amúgy kitűnő kifigurázója a szegény amerikai bűnözőknek és a „redneckek”-nek. 

Futurama: az 5. szezon után nagyobb szünetet tartó futurisztikus sorozat, a The Simpsons kitalálójától,  tavaly nyáron éledt újjá néhány filmet követően. A jelenleg hatodik szezonját taposó szériát keveseknek kell bemutatni: a jövőben játszódik, párhuzamosan a mi éveinkkel, ezer évvel később. A kellő humorral és szarkazmussal megáldott futurisztikus, űrlény-mutáns-robot-ember csapat nagyon találóan figurázza ki a jelenkor problémáit. Humorban szerencsére nem estek vissza a South Parkhoz hasonlóan. 

Természetesen rengeteg sorozat van, amiket érdemes nézni, hétről-hétre követni, vagy jelen esetben ledarálni. Bejegyzésemben azokat szerettem volna kiemelni, amiket én is nézek, követek, és bátran merek ajánlani akárkinek.

Aki itt és most nem talált kedvére valót a felsoroltak közül, annak ajánlom az IMDb sorozatlistáját, amely a nézők értékelése alapján van rangsorolva.

Jó szórakozást kívánok a borúsabb napokra :)

Oda, vagy visszaút? – The Way Back

A szibériai gulág és az onnan megszökő féltucatnyi rab történetét feldolgozó monumentálisnak is nevezhető filmalkotás méltán érdemli meg a ráfordított figyelmet, pláne pedig azt a kitüntetést, hogy az ember fia/lánya valamiféle vásznon nézze meg. (értem ez alatt a falra, vagy egyéb fehér háttérre való kivetítést)

 The Way Back,vagyis a Visszaút nem semmi szereplőgárdát tudhat magáénak. A legjobb smink kategóriában a 2011-es Oscar-gálán jelölt filmben feltűnnek román, amerikai, svéd, brit és bulgár színészek is. A Zorant alakító Dragoş Bucur, a Valka szerepében feltűnő Colin Farrel, valamint Ed Harris, Saoirse Ronan, Jim Strugess és nem utolsósorban Mark Strong neve mindent elárul a nemzetközi szereplőgárdáról. A filmben is megvan ez a színes karakteráradat, ugyanis gulágra (Sztálin hadifogolytábora) ítélt rabokat személyesítenek meg, akik Lengyelországból, Jugoszláviából, Oroszországból, Litvániából, valamint Amerikából kerültek a Szibériai táborba. 

Egyszóval a szereplőkre nem lehet panasz. Mindannyian hihetően hozzák az orosz rezsim alatt raboskodó, nemzet ellenségeinek kikiáltott titulust, valamint hiteles oroszos-angolos akcentussal beszélnek, amely közös nyelv végeredményben összeköti őket.

A történet nem a raboskodásukról, hanem a szökésükről szól. Nem egy Nagy szökés-szerű történet, de úgy gondolom, hogy méltóképp lohol a nyomában, holott nagyon kevés közös elemet tartalmaz, nyilvánvalóan kerülve a humoros megnyilvánulásokat, a mély emberi drámára fektetve a hangsúlyt. A nem túl rövid felvezető után elindul a kis csapat, akiknél beigazolódik a tábor vezetőjének figyelmeztető mondata: nem a kerítések és a kutyák jelentik itt a börtönt, hanem Szibéria a maga monumentális területével, valamint a fejükre kitűzött vérdíjjal. Ez azonban nem tántoríthatja el a sebtében összekovácsolódott csapatot, akik merészen nekivágnak a dél felé, a remélt szabadság felé vezető útnak. Szabadulástörténeteket sokat ismerünk. Nem kell messzire menni, tudjuk, hogy hazánkban ’89 előtt is sokan próbálkoztak a határon való átkeléssel, több-kevesebb sikerrel. Ez a történet azonban annyiban más, hogy itt egy egész kontinensen kell átvágjanak, ahhoz, hogy a szabadság földjére tehessék a lábukat. A történet lassan, de mégis nagy léptékekben halad, figyelve arra, hogy a legfontosabb részleteket mutassa be, ami egy ilyen monumentális történetnél nagyon fontos. Természetesen nem képes arra, hogy teljes egészében visszaadja, amit ott és akkor azok az emberek éreztek, átéltek, de a dilemmák, szenvedések, a gyász és kilátástalanság érzése hihetően jön át a néző számára. És ebben rejlik a film nagyszerűsége. 

Az operatőrökről pedig el lehet mondani, hogy keményen megdolgoztak a pénzükért. A National Geographic koprodukciós film le sem tagadhatná a természetfilmes elemeket, a lélegzetelállító panorámákat, gyönyörűszép természeti képeket, amelyek mind hitelessé teszik ezeket a helyszíneket, minden zordságukkal, kegyetlenségükkel.

Nincs hiány azonban megható pillanatokból, felszusszanásokból sem, amelyek néha kellőképpen oldják a történet feszültségeit. És ahogy az lenni szokott, a természet időnként áldozatokat követel, gyásszal tölti el a szereplőket, és felteszi nekik az örök kérdést, ami ilyen helyzetekben mindig felmerül: sikerül-e ember maradni ezen körülmények között is?

Egy film a reményről, kitartásról, emberségről, összetartásról és még sorolhatnánk mindazt, amiről szól. Mindenféle pozitív dolog, amit egy ilyen helyzetből ki lehet hozni, ha néha úgy is tűnik, hogy ismét csak szakállas általánosságok hangzanak el a szereplők ajkairól. Ez most így van rendjén. A változatos helyszínek pedig rátesznek egy lapáttal. Megéri megnézni.