Immortals előzetes

Élet írta forgatókönyv

Semmi extra, csupán egy átlagos nap a Földön. Kihagyhatatlan film lesz. De tényleg.
Life in a Day.

Hát nem ilyen az élet... (Life as we know it)

Botorság egy filmet elítélni azért amilyen. Mindegyikről lehet jót és rosszat mondani, ízlés kérdése az egész. Természetesen nem nézi mindenki kritikus szemmel a filmeket, de sajnos vannak olyan vígjátéknak, családi drámának titulált förmedvényei Hollywoodnak, amit a jóérzésű néző csak időnként a bosszúságtól felhörögve tud megnézni. Mert annyira stupid, kiszámítható, unalmas, egy lére menő dolog, hogy bűn rá vesztegetni adott esetben 114 percet.
Így voltam most én is az Ilyen az élettel. Különleges eset, ritkán nézek már ilyeneket. Most is csak azért, hogy ne határolódjak el teljesen ettől a műfajtól, na meg, hogy kritikus szemmel minden egyes apró rezdülését kivesézhessem. De rájöttem, hogy nem ér annyit. Már csak dacból végignéztem, hogy lássam: mi ért benne annyit, hogy a világon 105 millió dollárt fialt a mozikban?
Nem is annyira ez a lényeg.

Röviden: Katerine Heigl nem több egy naiv fruskát, vagy egy örök szerelmes fiatal hölgyikét alakítani, akinek a fejében vajmi kevés dolog lehet hajszíntől függetlenül. Talán jobb is, hogy nincsenek komoly szerepei. (ezt a Grey's Anatomy ismerete nélkül jelentem ki, mert vagyok annyira "nagyvonalú", hogy sorozat révén - pláne, hogy már 7 szezont megért, megelőlegezzek a karakterisztikájának egy kis intelligenciát.)
Továbbá: mi az érdekes az ilyen előre kovácsolt, mindenféle spontanitást nélkülöző rendszerek, helyzetek, filmes történetek felállításában? Annyira látszik, hogy mesterkélt, hogy szabvány, hogy mindenhol megismétlődnek ezek a történetek, csak éppen más cukormázzal vannak bevonva az ilyen stílusú filmekben.
Tipikus kertvárosi szituáció: család, szingli csaj, nőcsábász pasi, ki nem állhatják egymást. De a mindenféle érzékektől mentes egyén is láthatja, hogy mire fog kifutni ez az egész. Adnak nekik egy bonyodalmat, egy gyerek személyében, aki szerez nekik pár "mókás" pillanatot, miközben észre sem veszik: megkedvelték egymást, már csak a naplementébe kell kézenfogva elsétálni.

De ebben a filmben nem így eszik a kását: nyúzni kell mindenféle marhasággal, sablonosabbnál-sablonosabb konfliktusokkal, bonyodalmakkal, szájbarágásokkal, hogy legyen amit megunni. Fél órában össze lehetett volna foglalni az egész mondanivalót, de az ilyent húzni kell majdnem két órán keresztül, , hogy a néző csak azt várja: adják meg már a kegyelemdöfést a happy end formájában, amit úgyis mindenki kívülről fúj. Persze itt csak a legkitartóbb, legelszántabb filmnézőkről van szó.
Ennyit erről. Kiadtam magamból. Köszönöm annak, aki végigolvasta és ennek hatására úgy dönt, nem veszít az égvilágon semmit, ha kihagyja ezt a filmet az életéből.

Trollok márpedig léteznek! (The Troll Hunter)

Trollok márpedig léteznek. Legalábbis ez jön le a Trolljegeren film kapcsán a nézőnek. A norvég remekműről Jakab-Benke Nándor (Nándika) facebook adatlapjáról szereztem tudomást, mivel kedvencei között tünteti fel az említett filmet. Már a borítóra vetett pillantásom kettős viszonyulást alakított ki bennem: egyrészt a hatalmas teremtmény láttán egy nagyon B-kategóriás filmre gyanakodtam, mint például az Ogre vagy a Minotaur, amik sajnos Hollywood hátsó felén potyognak ki tv-re, dvd-re, hogy az ilyen téren nem túl igényes nézők is találjanak a maguk számára valami szórakoztatót. (Tévedés ne essék, nem ítélem el ezeket a filmeket, csupán nem tartom érdemesnek megnézni a gyenge történet és az esetenként gyatra effektek miatt. És mert annyi jó egyéb film van a világon). Másrészt pedig valami ténylegesen zseniálisnak hittem és nem csalódtam sokat.

A Troll Hunter az áldokumentumfilmek műfajába tartozik, amik egyre jobban kezdtek manapság elterjedni: Cannibal Holocaust, The Blair Witch Project, Cloverfield, Paranormal Activity, hogy csak a legismertebbeket soroljam. A Troll Hunter is ilyen, leszámítva persze azt a tényt, hogy nem amerikai, hanem norvég. És ez az ütősségének egyik fő tényezője. Sajnos a költségvetésével kapcsolatosan nem találtam adatokat, pedig kíváncsi lennék, hogy mennyiből készülhetett.

A lényeg azonban az, hogy Norvégiában járunk, abban az országban amiről olyan keveset tudunk. A skandináv kutya felső és keskeny részét elfoglaló ország néhány képének bemutatása után engem teljesen lenyűgözött a szépsége: őszi táj, végtelen színpompás erdőkkel, zord csúcsokkal a háttérben. A nedvesség és az eső utáni táj látványa pedig, még jobban kihozza a színeket, árnyalatokat. Egyszóval fenomenális.

De ez csak egyik pozitívuma az alkotásnak. Közben a történetről is ejtenék néhány szót, megemlítve a többi pozitívumot is, ami miatt maradandó filmélmény lett számomra ez az alkotás.

Néhány filmszakos diákot láthatunk, akik egy érdekesnek tűnő medvevadászat nyomába erednek kamerájukkal, a hozzá tartozó mikrofonnal (a kutyával) és persze a lankadatlan kíváncsisággal. Így jutnak el az állítólagos orvvadászhoz, aki először elküldi őket, nem válaszol egyetlen feltett kérdésre sem, később azonban a fiatalok kitartásának és elszántságának hatására úgy dönt, hogy beavatja őket szörnyű titkába, vagyis abba a munkába, amit ő végez. Lehetőséget lát ebben, hogy végre megmutathatja a nagyvilágnak, hogy ő tulajdonképpen mivel is foglalkozik, miket titkolnak el az emberek elől a „fejesek”.

Ez pedig nem más, mint a trollok létezése. Igen: röhögnénk itt a markunba, elővették a mondaviláguk egyik figuráját, hogy megvillantsák a modern környezetben. De nagyon profin csinálják. A filmet nézve abszolút nem tűnik nevetségesnek ez az alapszituáció. Főként azért nem, mert annyira jól van kivitelezve. A vérfagyasztó ordításoktól kezdve, az ocsmány váladékokon keresztül, a mocskos, hatalmas, szőrös lényekig minden hihetőnek tűnik, holott semmiféle valóságalapja nincs ezeknek. Egyszóval semmi sem gagyi.

Ezek a trollok tényleg olyanok, ahogy a legendáriumokban is szerepelnek: undorítóak, buták, vérszomjasak. És valamiféle tudományos magyarázatott is kapunk a kővé válásukra. Amikor pedig ordítanak, akkor a nézőben megfagy a vér. Ami pedig hatalmas pozitívum, hogy nem próbálják intelligens ragadozónak beállítani, hanem a maga sztereotípiáival felépített lénybemutatásról van szó. Az ember karakterek nem túl kerekek, nem is tudunk meg róluk sokat, a vadászt leszámítva, azonban ez nem is annyira fontos ebben a műfajban.

Mindenkinek merem ajánlani ezt a filmet. Hatalmas szórakozást nyújthat főleg, ha megfelelő minőségben és hangosítással nézi meg az ember.

Kedvcsinálónak ráadásul itt az előzetes is:

Elrontott ördögűzés: A rítus - bővített változat

A Perspektívában, kicsit rövidebben megjelent írásom. (ez a teljes verzió)

Tudjuk, hogy Anthony Hopkins nem kispályás színész. Azonban néha neki is vannak mélypontjai, értem ezalatt, hogy szerepei közé be becsúsznak lagymatag, gyenge filmek is. Jelen esetben az ördögűzésről már sokadik bőrt lehúzó The Rite (A rítus) munkacímen futó alkotásról van szó. Szó szerint egy elromlott alkotással állunk szembe, ami amerikaiságának köszönhetően belefullad a rosszabbnál rosszabb horrorokra jellemző hatásvadászatba és a klisédömpingbe. És ezt még a veterán színész játéka sem tudja helyrehozni.

A svéd származású rendező, Mikael Håfström nem túl ismert név az Álomgyárban. Legismertebb filmje a 2007-ben napvilágot látott 1408 című Stephen King mű, ami annakidején szintén kapott hideget is, meleget is. A Rítus azonban egy fölösleges mellényúlás volt. Bár az ördögűzős filmek viszonylag felkapottak, azonban egyik sem érhet az örök klasszikus, 1973-as Ördögűző (The Exorcist) nyomába. Mondjuk esetünkben ez a film ki is mondja, hogy ez nem ilyen lesz, szóval a borsóhányást és a forgó fejet el lehet felejteni. Például. 

Adva van a holtak preparálásával foglalkozó, később pedig papi szemináriumra járó Michael Kovak (a Kovács családnév elamerikaiasított változata) nevű fiatalember, aki lassan elveszti a hitét, úgy néz ki, leendő papi karrierje erre fog rámenni. Azonban, hogy ne vesszen minden kárba, felajánlanak neki egy római „kiruccanást”, aminek keretében az ördögűzéssel foglalkozhatna, sajátíthatná el annak minden csínját-bínját. Emberünk ebbe bele is megy, azonban ezt olyan fásultsággal, jellegtelenséggel teszi, hogy azt csak ásítozások közben lehet elszenvedni. 

 

A kurzust tartó Xavier atya, miután néhányszor szóba elegyedik, sőt vitázik a főszereplő Michaellel, úgy dönt, hogy egy kis gyakorlati dolgot is mutat neki, ezért elküldi az egyik ismerőséhez, a veterán Lucas Trevant atyához, a walesi származású jezsuitához, aki annakidején a legjobbtól tanult, és bár módszerei nem éppen a legmegszokottabbak, mégis ő az egyik legjobb ebben a szakmában. Lucas atya szerepében pedig Anthony Hopkinst tisztelhetjük, aki még nem kopott meg, sőt jól mutatott ebben a szerepben is. Alapjában nincs baj sem a karakterével, sem az alakításával. Az öreg pap, aki egy rozoga, indákkal benőtt házban még mindig gyakorolja professzióját: ördögöket űz, hol saját hajlékában hol pedig másokhoz ellátogatva. Mint egy rutinos házszentelő. Ide csöppen bele a fiatal Michael, akit semmiféle paranormális, sőt egyenesen démoni erő megnyilvánulása sem tud meggyőzni afelől, hogy túlvilágival lenne dolga. A nem hétköznapi történéseket egyszerű észérvekkel és a pszichológiai ismeretével magyarázza és makacsul kitart ezen gondolatmenete mellett. 

Innen láthatjuk, hogy az ördögűzést nem annyira a megszokott, űzzük ki, kínozzuk meg, fél filmen keresztül kínlódjunk, amíg valamit tudunk csinálni, hogy végül megszabaduljunk a gonosztól, megmentsünk egy lelket sémára írták. A személyes vívódás, személyes érintettség kerül itt előtérbe, amikor a démon a zárt ajtók mögött próbál bájcsevegni az élet nagy dolgairól az érintett személlyel, aki ebben az esetben még nem is hisz benne. 

Bár az utolsó párbeszéd elég ütős és látványilag sem utolsó, mégis érezzük, hogy el van rontva. Merthogy egy hatalmas kliséket tartalmazó zsákból forrásozik, amik elrontják az egész hangulatot. Igen, ezt a „bölcsességet” is hallottuk már valahol – fogalmazódik meg bennünk nézőkben is a sóhajjal kísért néma felismerés. A lezárás pedig valamilyen szinten előre látható és az alapszituációból is kikövetkeztethető. Szóval nem lesz nagy katarzis a végén. 

Azoknak ajánlott, akik még nem igazán láttak ördögűzős filmeket. Ja és persze akik kedvelik Hopkins bácsit olyannyira, hogy a gyengébb szerepeiben is megnéznék őt. És ha a horror besorolás miatt döntene úgy valaki, hogy megnézné, lehet, hogy csalódni fog, mivel egy hatásvadász horror elemekkel teletűzdelt személyi drámát fog kapni, aminek nagy részét mellesleg Magyarországon forgatták.

Fel fog robbanni!!!

Korunk egyik legnagyobb filmes kliséje: It's Gonna Blow! Hangulatos összeállítás a végén látványos robbanásokkal, filmcímekkel, évszámmal feltüntetve.
Ja és ITT lehet még orbitális filmes klisé összeállításokat találni, ha valakit érdekel.

Elkezdődött a Hobbit forgatása

És már egy tízperces werkkel dobják fel a rajongókat. Minden Gyűrűk Ura fan-nek kötelező. Aki azonban minden előzetes tudás nélkül akarja kivárni a film vásznon való megjelenítését, az ne kattintson a play gombra.
Peter Jackson bácsi egy kicsit körbevezet a díszletek és a forgatási helyszínek között. Spoiler nem igazán van :D
Láthatjuk civilben a karakterek egy részét. Elsősorban a Gollamot alakító Andy Serkist.

Crimson (Dexter Remix)

Dexterrel is megcsinálták :) A videó közepe felé kicsit monotonná válnak a képek, ettől függetlenül a hang nagyon jól sikeredett.