Amíg nem alkotok újat, addig publikált írásaimat szedem össze és teszem közzé blogomon is, hogy aki még nem találkozott volna velük, itt is megtehesse.
Ez most a
Vesszőről származik, lassan egy éve jelent meg.
Jean-Pierre Jeunet nem akar csalódást okozni rajongóinak. Úgy döntött, hogy a korábbi sikereit alapul véve, ismét visszatér a gyökerekhez, ahhoz a nem mindennapi képekkel teli mesés filmvilághoz, amihez ő a legjobban ért (az Amerikában tett kitérője után, ahol az
Alien 4-et rendezte).
Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint korábbi sikeres művei:
Delicatessen, az
Elveszett gyermekek városa, a
Hosszú jegyesség, vagy pedig nem utolsósorban a hatalmas közönségsikernek örvendő
Amelie csodálatos élete is.
A
Micmacs-ban ismét ebbe a szürreális, sajátosan jeunet-i világba nyerhetünk bepillantást és ismerhetjük meg, nem hétköznapi karaktereit. Merthogy ezek a szereplők messze állnak a szokványos fogalmától és egy olyan világban élnek, ahol ismeretlen fogalomnak számít az értéktelen kacat, haszontalan lim-lom.
A történet Bazilról szól, aki a szerencsétlen, vagy adott esetben szerencsés véletlenből kifolyólag golyót kap a fejébe, ami nem öli meg őt, hanem orvosait választás elé állítja: kiszedik a lövedéket, vegetálásra kényszerítve a szerencsétlen pácienst, vagy benne hagyják a koponyájában arra kényszerítve őt ezáltal, hogy abban a tudatban élje további életét, hogy a gyilkos eszköz bármelyik pillanatban végezhet vele. Pénzfeldobással az utóbbi lehetőséget választva elkezdődik főhősünk immáron kalandokban bővelkedő élete, amit a bosszúállásnak szentelhet. Azonban nem az elkövetőkön készül bosszút állni, hanem a gyártókon, akik ezeket a halálos fegyvereket kifejlesztették, ezáltal apja halálát is okozva.
Azonban itt nem véres és könyörtelen bosszúra kell számítani. Ebben a filmben nem fröcsög a vér, nem záporoznak a töltényhüvelyek és jóformán senkinek sem esik fizikai bántódása, legalábbis nem hollywoodi stílusban. Az autósüldőzés sem mesterkélt, látványos törő zúzó, a robbanás pedig nem a pusztításáról híres, hanem olyan nevetséges elemek mutatkoznak belőle, hogy az újságot olvasó embernek lerepül a parókája, vagy a falinaptáron pózoló rajzolt szupermodellről a gyors fellapozás miatt eltűnnek a ruhái.
A főszereplő, Bazil karaktere rendkívül hatásosan van felépítve: gyerekkori visszautalásokkal megnyomorított életére, nyomorúságának nevetségesen való bemutatásával egy nagyon szerethető és együgyű karakterrel találkozhatunk, aki gyermeki naivsággal veti magát az események sűrűjébe, nála is furcsább társai segítségével, akik között van szénkefét nyelt ágyúból kilőtt elfeledett rekorder, Calculette névre hallgató mindent érzékszervekkel kiszámító szarukeretes szemüvegű, szürke leányzó, vagy éppen egy nagyon hajlékony, könnyen megsértődő hölgyemény. Ez a furcsa tagokból álló közösség fogadja be a főszereplőt, újrahasznosított régiségekből és kidobott kacatokból épült tanyájukba, hogy együtt összefogva, hatásosan lépjenek fel a rossz értékeket képviselő fegyverkereskedők és segítőik ellen.
A történetet poénjai teszik kedvessé a néző számára. Ez nem az a típusú komédia, amit az ember a hasát fogva fetrengve tekint meg, hanem aminek együgyű, nevetséges, sokszor groteszk és lehetetlen helyzetei csalnak folyamatos mosolygást az ember arcára. Ilyen sokszor Bazil viselkedése is, aki gyermeteg módon, röhejes viselkedéssel próbálja kihúzni magát a nehéz helyzetekből, ilyen kérdéseket téve fel magának, hogy miért van a keresett város mindig a térkép hajlatában? vagy az örök klasszikus: a zebrának milyen színűek a csíkjai? Szeret zagyvaságokat beszélve kommunikálni, kedveli az általa betanult szöveget tátogtatva követni és még sok ilyen apróság, amik közrejátszanak abban, hogy elnyerjék a néző tetszését. Az összehangolt „gerillaakciók” az emberi figyelmetlenségre, butaságra alapoznak, továbbá azt is bemutatja, hogy az ember, jelentéktelensége miatt, mennyire be tud olvadni valahová.
Az együgyűséget és furcsaságot képviselő jókkal ellentétben a gazdag, negatív szereplő jelenvalósága, a hírességek megmaradt testrészeit gyűjtő fegyverkereskedőben nyilvánul meg. A gonoszak pedig nem halállal, vagy börtönnel lakolnak, hanem erkölcsi tanulság a nekik tartogatott büntetés. A film nem hordoz mély mondanivalót, hacsak azt az általános tendenciát nem, hogy a fegyvergyártás, alapjában véve egy rossz dolog.
Végül, de nem utolsósorban a filmet zeneisége és színes képi világa teszi működőképessé: egyes kritikusok szerint a zongora és klasszikus zene hangja a szereplőkkel együttműködve a klasszikus chaplini és buster keatoni világot hozza elénk egy kissé modernebb köntösben. Az alkotás nem vágyik filozófiai magasságokba, nem fogja népszerűség terén beérni elődjeit, csupán magával akar rántani és elszórakoztatni 105 percen keresztül. Úgy érzem, hogy ez sikerült is, és a rendező nem szégyenkezhet: ismét egy olyan alkotást tett le a francia filmvilág asztalára, ami megállja a helyét.
