A The Artist gyönyörűsége

Bérénice Bejo. Argentínában, Buenos Airesben látta meg a napvilágot, 35 évvel ezelőtt (Természetesen nem látszik rajta)

Néhány kép a The Artist révén felfedezett tüneményről, a 2012-es Oscar gála előttről.

Tessék gyönyörködni benne! Amúgy a The Artist nem rossz film. Megérdemelten fogja bezsebelni azt a sok oscart a többi elismerés mellé.

Plakátok, amik az igazat mondják

A tavaly is volt egy ilyen bejegyzésem, amiből feltehetően a rossz linkelés, vagy feltöltés miatt eltűntek a képek. Sebaj, ITT meg lehet nézni a tavalyi adagot. Punktum.
Idén is készült egy ilyen összeállítás, amiből én is feltöltök néhány képet. Csak úgy. Mert más is ezt teszi.

A többit IDE kattintva lehet megnézni.

Johnny English újjászületése

Körülbelül egy fél nap elteltével néztem újra a Johnny English Reborn-t. A brit titkosügynök történetének első része már-már Home Alone magasságokba emelkedett a televíziók műsorrácsában ismétlés szinten, biztos vagyok benne, hogy a folytatásra is ez a sors vár. Az elődjéhez hasonlóan ez a film is viszonylag gagyi, titkosügynök-pukkasztó poénokra apellál, de vannak olyan pillanatai, amikor az ember mégis önkéntelenül felnevet, mivel elég bravúrosan tud csetleni-botlani és különböző helyzeteket elszúrni a Mr. Bean szerepekről elhíresült Rowan Atkinson, akiről bátran ki lehet jelenteni, hogy kezd belépni a tiszteletreméltó öregek klubjába, erről tanúskodik szépen őszülő feje is. Paródia téren pedig akár Leslie Nielsen nyomába is léphet brit vonalon. Úgy gondolom, hogy ez a viszonylag komolyabb, nem feltétlenül ütődött szerep is jól áll neki. A filmből pedig kihozták amit lehetett, ennél többet nem is lehetett elvárni az alkotástól. Az előzmény által felállított mércét nem viszi lennebb, és viszonylag kellemes szórakoztatást nyújthat akár pár év múlva is egy kellemes vasárnap délután/este, ha netalán-tán a távirányító pötyögtetése közben ez a film köszön vissza valamelyik közszolgálati csatornáról.

A zajok zenéje (Zajháborítók – Sound of Noise)

Nem mindennapi, abszurd, posztmodern, mindezek mellett pedig roppantul szórakoztató. Hogy ezt a kijelentést lehet-e alkalmazni a skandináv filmek zömére, nem tudom, de egyik ilyen filmre biztosan: a Zajháborítókra illik ez a kijelentés.

Egy olyan filmről van szó, amely a vizuális érzékelés helyett az auditívat helyezi előtérbe egy viszonylag fiatal műfajjal, a zajzenével. A film bemutatja, hogy mennyi mindent ki lehet hozni belőle.

Egy zenész családból származó, ennek ellenére botfülű rendőr az alkotás főszereplője, aki az abszurd történetvezetés áldozataként egy anarchista, terroristáknak nézett zenészcsapattal kell felvegye a harcot, akiknek elsődleges céljuk, hogy egy felejthetetlen városi „koncerttel” örvendeztessék meg az amúgy is zajszennyezésnek kitett emberek fülét. Az ironikusan is a nagy zeneszerző után Amadeusnak keresztelt nyomozó, aki ráadásul irtózik mindenféle zenétől, megszállottként kezdi üldözni a nem mindennapi zenészeket, akik négy „műben” tervezik kicsúcsosítani lázadó tevékenységüket.

A filmben megjelenő paranoiás társadalom természetesen paródiája a korunkban elharapódzó terroristaszervezetektől való beidegződött félelemben élő, emellett pedig a mindennapi zajszennyezésnek kitett városlakóknak. A zaj és az ebből született zene mindössze eszköz, amivel az agyonajnározott klasszikusokat, de emellett egyéb műfajokat is kifiguráznak. A hattagú, főként első osztályú dobosokból álló banda mindenféle nyomás ellenére megpróbálja véghezvinni nem éppen ördögi tervét, ami a nézőt megfelelőképpen szórakoztatja, pláne, ha megfelelő hangrendszerből szól ez a nem mindennapi muzsika.

A történetről elejtett mindenféle spoilereket tartalmazó magvasnak tűnő gondolat fölösleges, mint bármi más film magyarázása azoknak, akik még nem látták. Legyen elég az, hogy ez a nem mindennapi produkció olyan szintű szórakoztatást nyújt, amit előtte még semmi. A készítők, bár nem találták fel a spanyolviaszt, de az egyedi ötletet megfelelőképpen tudják végigvinni a filmben a kissé lapos és nem túl fordulatos történetvezetés segítségével. Antihősökre apellál, de az őket üldöző főhőssel is teljes mértékben lehet azonosulni, anélkül, hogy meghasonulna az irántuk érzett szimpátiánk.

Akit pedig ezek a sorok nem győztek meg a film megtekintésére, annak ajánlom az alábbi videót, a kezdő képsorokkal, ami velem is első pillanatban megkedveltette ezt a különleges atmoszférát. Egyik kritikus gondolataihoz csatlakozva: én is szép pénzt fizetnék azért, hogy egy megfelelő hangtechnikával felszerelt moziban láthassam újra azt a filmet, aminek egyes részeit újra és újra meg kell néznem és hallgatnom, fülhallgatóval a fejemen.

Mary Elizabeth Winstead

27-ik születésnapját ünnepli a mai napon, 2011 november 28-án.
A Scott Pilgrim a világ ellen című képregényadaptációból lehet ismerős sokaknak. Nekem is.

Összekapcsoló tragédiák – Bábeli sors

Emberi sorsok és tragédiák, bábeli kaotikusságban elevenednek meg a képernyőn.

Két marokkói gyermek az apjuk által vásárolt puskával lövöldözni kezd a hegyek között. A versengéssé alakult játékból célbalövés lesz, aminek szerencsétlen sérültje egy amerikai turistabusz egyik hölgyutasa lesz…

A mexikói származású Alejandro González Iñárritu közel két és félórás drámája a bibliai Bábel-történetből kiindulva azt mutatja be, hogy néhány véletlenszerűnek tűnő történés mennyire képes befolyásolni akár más földrészen élő emberek életét is. A pillangóhatás kihangsúlyozott szerepet kap a történetben. A több kontinensen forgatott filmalkotás mondhatni egy bábeli nyelvzavart vonultat fel, ugyanis szereplői más kultúrákból jöttek, más nyelvet beszélnek, az események azonban összekötik őket.

A filmben megismerkedhetünk a Jones házaspárral, akik Marokkóban próbálják felvenni tragédiákkal átszőtt életük fonalát, míg gyermekeikre az Egyesült Államokban egy mexikói házvezetőnő vigyáz. Míg az elhidegült házaspár nőtagja megsebesül a turistabuszon utazva a tragikus események kiváltójaként eldördült puskalövéstől, addig a házvezetőnő haza készül Mexikóba, fia esküvőjére, amelynek később a felelőtlenség miatt tragikus következményei lesznek. Emellett pedig az elején még megmagyarázhatatlan mellékszálon Tokióba is elkalauzol a rendező, ahol egy süketnéma keleti lány magányának lehet részese a néző. A történet lassan bontakozik ki, a direktor bátran rúgja fel a lineáris történetmesélést, párhuzamosan rakva egymás mellé az eseményeket, mintegy lazán huzigálva az idősíkokat, amik a végére néhány darabot nélkülöző puzzle-é állnak össze.

De nemcsak a történet, hanem a gesztusok, érzések, valamint a különböző kultúrák szavak nélkül való bemutatására is nagy hangsúly fektetődik, amely a játékidő jelentős részét teszi ki, hangulatos zenei aláfestéssel és jellegzetes, sokatmondó képekkel.  Ilyen például a fogyatékkal élő japán lány élménye a szórakozóhelyen, amelyet perspektívaváltásokkal mutat be a film: ő csak a fények villódzását élvezheti, miközben a síri csönd veszi őt körül egy ilyen zajos közegben is.

A szegény marokkói kecskepásztor család egyszerű világa, ahol elharapódzik a bűn és a balsors, a színes mexikói esküvő képei, valamint a túlzsúfolt japán metropolisz világa, ami körülveszi a szerencsétlenül magányos szereplőt.

A több szálon futó történet a sztereotípiákra is épít, és ezt a bábeli zűrzavar kaotikusságával tetézi: az ártatlan kecskepásztor család és ismerőseik terroristákká lépnek elő a nemzetközi konfliktussá fejlődött helyzetben, míg a mexikói házvezetőnő szintén bűnözővé válik családtagja hibájából az amerikai hatóság szemében. A japán lány pedig saját melodrámájából drogok és flörtölés segítségével próbál kitörni.

Míg végigjárják kálváriájukat, elválaszthatatlanul összekapcsolódnak, holott nem is érintkeznek egymással a történet során. Eközben pedig a nézőben is tudatosul a történet tulajdonképpeni mondanivalója: véletlenek márpedig nincsenek. Ezt talán egy kicsit szájbarágósan tálalják, de elfogadható a néhány, csupán sejtető motívum mellett, amelynek továbbgondolásával már az alkotás befogadóját bízza meg a rendező. És hogy a vég happy end, vagy pedig egy súlyos tragédia, szintén mindenki maga kell eldöntse.

A hét jelölésből a zenéért egy Oscar-díjat bezsebelő, emellett pedig a Cannes-i Filmfesztiválon a rendezésért Arany Pálma-díjjal kitüntetett filmalkotás egy ízig-vérig dráma, amely méltán foglalja el a helyet a rendező korábbi, magas mércét felállító művei, a Korcs szerelmek és a 21 gramm című alkotások mellett.

Nem könnyen emészthető ez a film, mégis érdemes megnézni. A katarzis miatt a néző méltán érezheti, hogy jó filmet választott kikapcsolódásként.

Háború, trauma, fotózás. (A Triage című film kritikája)

Triage. Háborús ellátási procedúrát jelent, amely értelmében a sérülések súlyosságát figyelembe véve látják, el a beteget, amikor sok a sérült és nincs lehetőség mindenkit megmenteni. Valahogy így lehet meghatározni.

És ez az ugyanezen címre hallgató, 2009-ben kiadott film egyik kulcsmomentuma is.  

Háborúról van itt szó. Háborús tudósításról. Hadszíntéren tevékenykedő fotóriporterekről. Lehetne a The Hurt Locker című Oscar díjakat beseprő filmalkotás kistestvére is. Szerintem több annál. Drámaibb és engem jobban megérintett, mint a fent említett. Talán a megrázó képsorai miatt.

Először a magyar címadáshoz kell hozzáfűznöm, hogy ennél csapnivalóbb, sablonosabb címet ki sem találhattak volna, ami a lehető legmesszebb van az eredeti cím tulajdonképpeni jelentésétől. Ez az a tipikus cím, amelyről misztikusnak tűnő, elcsépelt Discovery dokumentumfilmek jutnak eszünkbe, vagy pedig olyan B-kategóriás alkotások, amelyekből minden második misztikus-kalandfilm ezt az alcímet viseli. Vannak azért még olyan kifejezések, amikre a magyar nyelv nem talált frappáns, rövid megfelelőt.

A magyar címadás azonban egy cseppet sem csorbítja a film értékét. Legfennebb néhány nézőt tántoríthat el a megnézéstől, aki adott esetben véletlenül talált rá az alkotásra, magyar keresőt és címet használva. Azonban ez is, ahogy a többi, eredeti nyelven az igazán élvezhető. Egy jó indok: Collin Farrel sajátos beszédstílusa miatt. De ott van még ChristopherLee is. Őt nem kell senkinek bemutatni.

A film két fotósról szól, akik 1988-ban Kurdisztánban, a véget nem érő háború egyik etapjában készítenek fényképeket, amik a háború borzalmait hivatottak bemutatni. Először úgy tűnik, hogy a főszereplő halálából indul ki a történet visszaemlékezésként, azonban ez korántsem így van. Bemutatják nekünk a Mark Walsh névre hallgató fotós szemszögén keresztül azt a kegyetlen valóságot, amelyre az angoloknak ilyen egyszerű szavuk van, vagyis a sebesültek ellátását a katonai kórházakban. Az orvos szemrevételezi a sebesülteket és egy-egy cetlit dob a mellkasukra, amelyeknek különböző színei mást jelentenek. Kegyetlenebbnél kegyetlenebb képsorok veszik kezdetüket, mígnem elérünk a szabadulás reményéig, hogy fotósaink kiszabadulhatnak ebből a földi pokolból. Eközben pedig véresen komolyan veszik a munkájukat, apait-anyait beleadva, hogy minél többet tudjanak dokumentálni a háború borzalmaiból. Aztán egy rajtaütés megváltoztat mindent.

A film második fele Mark hazatérése utáni időszakról szól. Azt mutatja be, hogy birkózik meg a fotós a mindennapi élettel a háború borzalmai után, hogy tér vissza, és milyen kegyes hazugságokkal próbálja félrevezetni hozzátartozóit. Azonban a trauma jelei és a titokzatos kereszt előbb utóbb megmutatkoznak és kiderül, hogy koránt sincs minden olyan rendben, ahogy azt főhősünk lefesti. Ennek kiderítéséhez pedig egy régen háborús bűnösökkel foglalkozó pszichiáterre van szükség, akit az idős Christopher Lee formál meg.

Mindketten tobzódnak a szerepeikben. Colin Farrel az én szememben egy profi színész, még ha sokan nem is kedvelik őt. Egy olyan ikonikussá váló színész, aki el tud vinni egy filmet a vállán. Most is ezt teszi: vérprofin alakítja az elszánt fotóst, valamint a megtört, minden poklot megjárt sérült embert is. Christopher Lee pedig elég, ha kitátja a száját és még mindig azt a magabiztos tartással rendelkező mindentudó, bölcs figurát látjuk benne. A többi, nem túl híres szereplő eltörpül mellettük, megelégedve és betöltve a fontosabb mellékkarakter szerepeket. 

A film pedig borzasztó képeivel, megrázó drámájával nem hagyja közömbösen a nézőt. A téma amúgy is egy olyan univerzális rossznak a bemutatása, ami mellett senki nem tud elmenni érzelmek kifejezése nélkül, ez pedig a háború. A visszaemlékezések, a különböző háborús helyszínek mind ezt a borzalmat próbálják áthozni a képernyőn. Természetesen ellene van. És ez így van jól.

 

Ezt a bejegyzést elsősorban Gáspáry István Zsoltnak, a Retro Rádió főszerkesztőjének, valamint Tibori Szabó Zoltán újságírónak ajánlom, előbbinek azért, mert ő ajánlotta, hogy nézzem meg a filmet, utóbbinak pedig, mert tartalmas kurzusain bevezetett a haditudósítás világába, szakértői szemmel.

Szuperhős-montázs

21. századi szuperhősök címmel készült ez az összeállítás, amely pár képkocka erejéig felöleli az elmúlt évtized és az aktuális képregényfilm kínálatot. Ki hányat látott már belőlük?